Nem elég – Búcsú Kobe Bryanttől

2020. 01. 29. 09:13    
Olvasási idő: 2 perc
NBA

Szaniszló Csaba, a Sport TV kommentátor-műsorvezetőjének búcsúja Kobe Bryanttől, minden idők egyik legnagyobb kosárlabdázójától.

Ha valaki azt kérné tőlem, mondjam el, kicsoda Kobe Bryant, egy percet kérnék.

Leültetném magam mellé, hogy megmutassak egy videót. Nem nagydöntőről, nem olimpiai döntőről vagy egy All-Star meccsről, még csak nem is a rájátszásból. A videón Bryant nem zsákol, nem ugrik, nem rohan. Sétálni is alig tud. Csoszog.

Odabiceg a büntetővonalhoz, bedob két büntetőt, a Lakers pedig pár perccel később éppen két ponttal nyeri meg a meccset. A győzelem pillanatában ő már nincs pályán. A szíve még vinné, de a lába képtelen teljesíteni az akaratát — nemsokára már azt sem érti senki, a büntetőkhöz hogyan volt képes szakadt Achilles-ínnal odaállni.

Úgy vagyok most én, ahogy ő volt 2013. április 12-én, amikor egy addig ismeretlen érzés egyik pillanatról a másikra megbénította, de ő akkor is tette a dolgát. Nem nagyon jönnek a szavak, mégis megpróbálom leírni, miért fog hiányozni nekem és mindannyiunknak Kobe Bryant.

Még mielőtt lejátszotta volna az első NBA-meccsét, a közvélemény már a lehető legnagyobb magasságba emelte a lécet számára: Michael Jordan mellé.

A Bulls királya hat bajnoki címmel fejezte be pályafutását, a másik példakép, a nagy Lakers-előd Magic Johnson pedig öttel. Bryant nem utolérni akarta őket, sőt… A fiatal Kobe nem akarta, hogy kétségek maradjanak, ki a legjobb: ő nyolcat akart.

Mindennél jobban szerette a Lakerst, és a mindenségnél is többet jelentett ő Los Angelesben, de nem szerette mindenki — mert nem akarta, hogy mindenki szeresse.

Ugyanannyira volt szüksége ellendrukkerekre a lelátókon és a sajtóban, mint az ellenfelek öltözőiben. Imádott ellenség lenni, ez hajtotta, vitte előre.

Sosem vágyott általános szeretetre vagy rajongásra, amit egyetlen megnyerő mosollyal képes lett volna milliókból kiváltani — ilyen mosollyal mi sem lett volna könnyebb. De volt valami sokkal fontosabb, amit mindannyiunktól akart: Lakers- és Celtics-drukkerektől, tőlem, tőled, mindenkitől, aki akár csak egyszer is hallotta a nevét. Szorgalmának, munkájának elismerése. Hogy ha azt hallod: kitartás, akkor azt feleld: Kobe Bryant.

Apropó, kitartás! Senki sem várta tőle, hogy egy súlyos sérülés után, 34 évesen visszatérjen még azok közé, akik öt-hatévesen az ő játékát látva szerettek bele a kosárlabdázásba. De ő újra pályára lépett – és megváltozott. Játéka is, személyisége is. Míg előbbi lassan kopni kezdett, utóbbi folyamatosan tárult szemünk elé. Hirtelen beszélni kezdett lányairól, a női kosárlabdázás iránti elkötelezettségéről és szeretetéről, a pályafutása utáni terveiről, és arról a megbékélésről, ami pályafutása utolsó éveiben zajlott le közte és a korábban őt utáló szurkolók között. És ahogy mesélt, ahogy interjúról interjúra emberibbé vált, az pont annyira volt érdekes, mint az akrobatikus ziccerek és a levédekezhetetlen alapvonali pozíciózások.

Aztán jött egy utolsó meccs, egy varázslatos este. Aggódtunk, mert négy homállyal indult, és nem hittük el, hogy 60 pont lett a vége.

A világot jelentette számára, hogy meg tudta mutatni lányainak, milyen volt egy átlagos Lakers-meccs az NBA-ben tizenöt évvel ezelőtt, amikor Apa azt csinált a pályán, amit akart.

Soha, egyetlen játékos pályafutás utáni újrakezdéséről nem beszélgettem annyit barátokkal és idegenekkel, mint az övéről. Mindenki szerette volna tudni, mi történik vele, amikor ugyanolyan tökéletesség igényével kezdi el felépíteni új életét, ahogy játékos-pályafutását. Hány Oscar-díjat céloz meg producerként? Edző lesz vagy szakkommentátor? És egyáltalán: a kosárlabdázás közelében marad vagy valami egészen más következik?

Vasárnap estig biztos voltam benne, hogy ezekre a kérdésekre a következő húsz-harminc évben választ kapok, és most már tudom, azért tartott három napig összehozni ezeket a sorokat, mert most jöttem rá, mennyit akartam tanulni ezekből a válaszokból.

41 év Kobe Bryantből nem elég.

Cookie beállítások