A houstoni zsebrakéta 196 centis centerrel támad

Szabó Máté 2020. 03. 07. 16:48    
Olvasási idő: 3 perc

6 centi van az irányító és a center között. (Fotó: @HoustonRockets / twitter)

Ha most arra kérnénk a kedves olvasót, hogy három másodperc gondolkodás után mondjon nekem öt nevet, aki azonnal eszébe jut arról a szóról, hogy center, kit fog megnevezni?

Nos?

Tik-Tak?

Ketyeg az óra.

Fogadjunk, hogy nem volt az első ötben PJ Tucker. Sokkal inkább például Nikola Jokics, Shaquille O’Neal, Dwight Howard, Hakeem Olajuwon, Patrick Ewing, Yao Ming, esetleg David Robinson jut eszébe.

És mi a közös bennük? Az, hogy mindannyian 210 centi felett vannak…

És tényleg, az NBA centerkánaánja a kilencvenes években volt, amikor egyszerre pattogtatott a ligában a csúcsforma közeli Hakeem Olajuwon, Patrick Ewing, David Robinson, Dikembe Mutombo, Shaquille O’Neal és Alonzo Mourning. Közülük Mourningot jóformán törpének gondoltuk a maga 208 centijével, de ő azt az 5-8 centi hátrányát izomból meg tudta oldani. Mert a kétezertízes évekig az volt az NBA alapszabálya, hogy kell lennie legalább egy 210 centi feletti óriásnak a gyűrű közelében, akit, ha támadásban nem is, de védekezésben legalább lehet használni. Így kerültek Greg Ostertagek, Earvin Johnsonok (nem az, a másik), Bryant Reevesek, Oliver Millerek, Luc Longleyk, Olden Polinyce-ok és hasonlók kezdőjátékosként a ligába. Tömeget és erőt kellett a palánk alá vezényelni, ők voltak azok.

Volt ugye az az elmélet, hogy jó center nélkül nem lehet bajnokságot nyerni. Erre cáfolt rá 1996 és 1998 között a Chicago Bulls, amely két kevésbé pengés center, Luc Longley és Bill Wennington próbálkozásait orvosolta azzal, hogy Michael Jordannel, Scottie Pipennel, Dennis Rodmannel vagy Toni Kukoc-csal olyan játékerővel rendelkezett a többi poszton, hogy ez sem tudta elrontani a csapatot.

De szintén ennek az elméletnek volt köszönhető az a három legendás draft is, amikor 1984-ben a Portland Trail Blazers Sam Bowie-t választotta Michael Jordan helyett, vagy amikor 2003-ban a Detroit Pistons inkább Darko Milicic-re csapott le Carmelo Anthony, Dwyane Wade vagy Chris Bosh helyett. De Kevin Durant is ezért lehetett második a 2007-es drafton Greg Oden mögött, akit szintén a Portland Trail Blazers választott ki.

Ahogyan telt az idő, és egyre fontosabb fegyvert lett az NBA-ben a hárompontos, úgy kezdte el elveszíteni a jelenőségét a centerjáték. Persze vannak még jó magasamberek, de ők már szinte kivétel nélkül mind tudnak hárompontost is dobni, a tripla alapelvárás lett az NBA-ben. Érdekes példa Andre Drummond esete, aki az NBA legjobb lepattanózója, de mégis inkább lemondott róla a csapata, mert egyszerűen nem illeszkedik a játéka a mai analitikus szemléletű, triplára épülő kosárlabdába.

De olyan még nem volt, hogy egy csapat alap kezdőötösében a legmagasabb játékos 2 méter 1 centi legyen, a centert játszó kosaras pedig 196 centi. Pedig Houstonban épp ez a helyzet állt elő, és nem sérülések miatt, hanem mert ez volt a terv.

Mert az igazi sztori a Houston Rockets próbálkozása, amely eldöntötte, hogy elpasszolja centerét, Clint Capelát, aki egyébként arról volt híres, hogy a pálya bármely szegletéről kapja a labdát alley-oopra, be tudja zsákolni azt…Szóval Capela már nem a Rockets, hanem az Atlanta Hawks játékosa, és a távozása óta a 196 centis PJ Tucker a csapat kezdőcentere, és a 201 centis Robert Covington a kezdőötös legmagasabb játékosa.

Van ugyan a keretben két klasszikus center, Tyson Chandler és Isaiah Hartenstein, de ők csak epizódszerepeket kapnak.

A csapat edzője Mike D’Antoni, aki már egyszer reformált a Steve Nash-sel felálló Phoenix Suns-szal , ők kezdték el felgyorsítani a játékot, és azokon az alapokon indult el az egész NBA a ma is látható játék felé. Steve Nash és D’Antoni a közelmúltban elmondták, bánják már, hogy „nem tolták fullban” a reformert, és nem dobtak dupla annyi hárompontost az akkori csapattal, mert akkor bajnokok lettek volna.

A matek egyszerű: Ha 33,4 százalék felett triplázol, több pontot szerzel, mintha 50 százalékkal duplázol.

Most a Rocketsnél fullban nyomja D’Antoni, ki meri állítani a Bucks és a Lakers ellen (Anthony Davis vagy Giannis Antetokounmpo ellen) a csapatát, hogy egyetlenegy 2 méter feletti játékosa van a kezdőben.

A Rockets évek óta üldözte a Warriorst, és bár volt nagyon közel a sikerhez, nem tudta letaszítani a nyugati trónról Curry-éket. Az idei egy most vagy soha helyzet, D’Antoni szerződése lejár a nyáron, és ha ez most nem jön össze, vélhetően elköszön tőle a klub. Pedig a mezőny erősebb lett, a nyugati konferenciában sokkal több kőkemény csapattal lehet találkozni.

A vállalkozás bátornak tűnik, de első blikkre működőképes, legalábbis az eredményekből erre lehet következtetni. Január 31-e óta 10 győzelemmel és 4 vereséggel áll a csapat (két meccsel ezelőtt még 10-2 volt ez), volt közte egy négyes és egy nyolcas győzelmi széria is. Russell Westbrook sok szekértő szerint élete leghasznosabb játékát mutatja, mióta átállt a zsebrakéta üzemmódra a csapat. A Rockets legyőzte ebben az időszakban a Lakerst, a Celtics-t kétszer, a Jazzt, a Dallast és a Grizzliest is, bár a Clippers és a Jazz egyszer-egyszer legyőzte.

Ha sikerülne a hőn áhított bajnoki cím D’Antoninak és a csapatnak, érdekel valakit, hogy a kommentátoroknak nem tetszik a csapat játéka (a csapat általános igazgatója panaszkodott a kommentátorokra a közelmúltban)? Vicces, hogy ez a Rockets a nyolcvanas években még két centerrel játszotta a játékot, Ralph Sampsonnal és Hakeem Olajuwonnal. Ők voltak az első „Ikertornyok”. Változnak az idők, változik az NBA is.

De mit gondol minderről Szaniszló Csabi és Tőrös Bazska? 

Az Alley-oopban sok más érdekes téma mellett szóba kerül majd a Houston Rockets próbálkozása is, de a Los Angeles Lakers és még sok érdekesség terítéken lesz majd. A műsor 22 órakor kezdődik majd a Sport2-n, közvetlenül utána meg is nézhetjük a Houston Rockets-t a Charlotte Hornets ellen. Az élő közvetítés 23 órakor kezdődik.