A legvalószínűtlenebb fordítás és a legképtelenebb nyitó meccs • SportTV

A legvalószínűtlenebb fordítás és a legképtelenebb nyitó meccs

Rochy Zoltán avatar Rochy Zoltán 2020. 04. 01. 08:59    
Olvasási idő: 5 perc

Mottó. A szerkesztő is lehet sportőrült...
 Egy futballközvetítés legfőbb eleme a kép, de persze van mellette hang is. A legvitatottabb szereplők egyikéé, a kommentátoré, no meg esetenként a segítőjéé, a szakkommentátoré. Akiknek a produkciója sokszor viták kereszttüzében áll, s akik néha kicsit mellé is foghatnak. Ilyen esetekről szól meccsidéző sorozatom két újabb darabja.

Az egyik kulcspillanat. 90:57-nél Teddy Sheringham "gólpasszt" csinál Ryan Giggs mellé tartó lövéséből (Fotó: Getty Images)

A JÓ KOMMENTÁTOR „ISMÉRVEI”

Mit vár el a néző a jó televíziós kommentátortól? Szakismeretet, azaz alapos felkészültséget, szép, folyamatos beszédet, jó hangsúlyozást, a megfelelő hangszín sem árt, egyéni véleményt és – természetesen a magyar részvevőjű eseményeken kívül – a pártatlanságot is. Már csak azért is, mert a két félnek nyilván meglehet a maga szurkolótábora. Amelyik a szeretett csapat (versenyző) szempontjából nézi a versenyt, mérkőzést. A kommentátornak éppen középen kell állnia, ha van klub- (nemzet-, játékos-)  szimpátiája, az jobb, ha rejtve marad. A fentebb említett kritériumok szinte mindegyike tökéletesen jelen volt teljes munkásságában, ám az utolsó, íratlan, de fontos szabályt tartotta figyelmen kívül néha első meccsem kommentátora, a magyar sporttelevíziózás több mint három évtizeden át valóságos állócsillaga, Knézy Jenő.
(Nem vagyok híve a privatizálásnak, de honlapunk főszerkesztője engedélyezte a szubjektív mellékszálakat, ezért kissé rejtve, monogrammal elárulom, hogy a választott klasszikus mérkőzés felidézése M. A., Sz. T. és M. Zs. sporttelevíziós kollégáimból fájdalmat, dühöt, bánatot, ugyanakkor E. I., E. K. – utóbbi a helyszínen szurkolta végig a találkozót – munkatársaimból és jómagamból is örömöt, elégedettséget, némi büszkeséget vált ki…)

AMIKOR 82 MÁSODPERC FELÜLÍR 86 PERCET

Jenő – fájdalmasan korán, még a hatodik x előtt – itt hagyott minket – német futball- és Bayern- szimpátiája jól ismert volt munkatársai körében. (Magam bő két évtizeden át voltam az MTV sportosztályának külsős munkatársa, szerkesztő-asszisztensként.) Ezt a rokonszenvet 1999. május 26-án a Bayern–Manchester United barcelonai BL-finálé közvetítése során nem igen sikerült eltitkolnia. Ha nem is ujjongott Mario Basler zseniális szabadrúgás gólja után (sokadszor megnézve, az MU dán kapuszsenije, Peter Schmeichel is jócskán „benne” volt abban a gólban…), de a 6. perctől egészen a mérkőzés végéig folyamatosan dicsérte a bajorok játékát, kiemelte Ottmar Hitzfeld edzői húzásait, az ellenoldalon viszont kritizálta a másik edzőfejedelem döntéseit, nem egyszer Ryan Giggsnek a középpálya jobb oldalra állítását is. Tegyük hozzá, hogy a helyzetek minősége alapján a Bayern valóban sokkal közelebb állt a kétgólos vezetés megszerzéséhez (Mehmet Scholl és Carsten Jancker is eltalálta a kapufát, illetve a lécet), ám ha csak a kapuk veszélyben forgását vizsgálva a mellékelt hosszabb video alapján az első játékrészben az első félidőben a helyzetek, félhelyzetek, lövések, fejesek veszélyes beadások aránya – beleszámítva a gólokat és kapufákat is – 11:9 volt a United javára, a másodiké meg 9:9. Pedig az ember szubjektív visszaemlékezése – az enyém is a „strigulázás” előtt – hatalmas Bayern-fölényt  sugallt, nem utolsó sorban Jenő nem egészen objektív közvetítése miatt.

Aztán jött az a bizonyos 82 másodperc a végén, a hosszabbításban („Teddy” Sheringham 90:57-nél „csinált gólt” Giggs elrontott lövéséből, Ole Gunnar Solskjaer meg 92:19-nél „szúrt bele” Sheringham kapu mellé tartó fejesét követően a labdába), s szegény Jenőnek a levezető percekben kellett megpróbálnia kicsit visszafordítani a „megérdemelt Bayern-siker”, a „Hitzfeld taktikai győzelme Ferguson fölött” és hasonló kijelentéseket, amelyek az utolsó tíz percben elhangzottak.

Amúgy meg tegyük hozzá, hogy a német edzőfejedelem az utolsó tíz percre lehozta „vezérét”, Lothar Matthäust a pályáról (igaz, utóbbi elismerte később, hogy holt fáradt volt és ő kérte a cserét), míg a skót zseni két változtatásakor Sheringhamet és Solskjaert küldte pályára – az egyenlítő és a győztes gól szerzőjét, a „rossz helyen játszó” Giggs meg a „véletlen” gólpasszt adta az egyenlítés előtt…

Így végződött minden idők legfantasztikusabb „meccsen belüli” fordítását hozó BL-finálé, amelyet a valaha volt egyik legkiválóbb magyar sportkommentátor nem tehetett legjobban sikerülő közvetítései közé. (A személyes vonalról annyit: a meccset az akkori Nemzeti Sport olvasószerkesztői szobájából követtem végig, s a találkozó legvégén öt perc alatt három előre elkészített, különböző első oldal került ideiglenesen az újságba a tördelőszerkesztői helyiségben, megfelelően a háromféle végeredmény variációnak. ­Akik dolgoztak a nyomtatott sajtóban, tudják, ez legalább olyan különleges bravúrnak számít, mint az MU 82 másodperce volt a Nou Campban – persze, az olvasók „csak” a véglegeset látták másnap reggel az újságban.)

A MESTEREDZŐ IS TÉVEDHET

A szakkommentátortól hasonlóak az elvárások a közvetítő kommentátorhoz, igaz, esetében a hangszín, hanglejtés vagy a teljesen kerek mondatok megfogalmazása nem tartozik a legfőbb kritériumok közé. Annál inkább a „szakmai rész”, azaz az erőviszonyok pontos felmérése és a játék képéből adódó következtetések levonása.
Az 1990-es vb-nyitómeccs magyar riporterduója a létező legerősebbnek tűnő párosítás volt: Vitray Tamás kommentálta a találkozót a mesteredző doktor Mezey György segítségével. Az akkor éppen –­ már és még – nem MTV-sportosztályvezető Vitraynak jelentős szava volt a szakkommentátor-választásban és ő – joggal – igen nagyra tartotta Mezey doktor szakértelmét.

Az argentin–kameruni meccs az ötödik olyan vb-nyitó volt, amelyen a regnáló világbajnok lépett fel az egyik csapatként. Korábban vagy nem volt hivatalos megnyitó mérkőzés vagy – 1966-ban és 1970-ben – a házigazda játszotta. 1990-et megelőzően ’74-ben a brazilok a skótokkal, ’78-ban a nyugatnémetek a lengyelekkel játszottak gól nélküli döntetlent, ’82-ben a világbajnok argentinok ugyan kikaptak 1–0-ra a belgáktól, de akkor az ellenfél végül is az Eb-ezüstérmes volt, ’86-ban ismét remi lett, az olaszok 1–1-re játszottak a bolgárokkal. 1990-ben Milánóban viszont a védő argentinok a zseniális Maradonával felállva abszolút esélyesnek számítottak a vb-ken másodszor szereplő Kamerunnal szemben.
Ennek megfelelően közvetítette a magyar riporterkettős a meccset a San Siróból. Időnként némileg leereszkedően meg-megdicsértek egy-egy kameruni megmozdulást, ugyanakkor a 61. perctól, Kana Biyik kiállításától kezdve egyre többször hangzott el a „nem bírhatják már sokáig”, az „argentinok előbb-utóbb bedarálják őket” kijelentések, mind Vitray Tamás, mind Mezey doktor szájából. Aztán amikor Francois Omam Biyik magasra felugorva befejelte, egy egyik négy évvel korábbi vb-hős, Néry Pumpido hathatós ügyetlenkedése segítségével a hálóba a labdát (5 perccel bátyja kiállítása után), meglepte a magyar kommentátor duót, de nem ingatta meg szilárd véleményüket: a gaúchók még simán nyerhetnek vagy legalábbis kiegyenlítenek. Ez azonban 25 percen keresztül nem sikerült Maradonáéknak, akik nem is alakítottak ki olyan hatalmas helyzeteket.
A lefújás pillanatában még senki sem sejtette, hogy a kameruniakat azon a tornán később csak két nagyon vitatható 11-essel állítja meg a negyeddöntőben Anglia, amelyet Milláék a 120 percben valósággal lefociztak a pályáról. S azt sem, hogy Maradona zsenije, a Pumpidót váltó Goycochea parádés „11-es ölései” segítségével egészen az újabb döntőig viszi el a kettejük és Caniggia kivételével középszerű játékosokból álló argentin válogatottat.
(Aztán a futballtörténelem 12 esztendővel később megismételte önmagát: egy afrikai együttes egyetlen góllal megverte a címvédőt, amely viszont azután nemhogy a döntőig nem jutott el, de – elsőként a focitörténelemben – még a csoportkörből sem tudott továbbmenni, amely azóta a legutóbbi három címvédővel is megesett, 2010-ben az olaszokkal, 2014-ben a spanyolokkal, legutóbb pedig a németekkel.) S persze az a milánói meccs nem von le semmit V. T. riporteri nagyságából és Mezey doktor korábbi és későbbi hatalmas érdemeiből és eredményeiből sem – legfeljebb egy nem túl jól sikerült közvetítés marad számukra.
(Nem mellesleg a Sport TV-ben annak idején láthatták az 1992 és 2012 közötti összes BL-döntőt is újra közvetítve annak idején, valamint a vb-döntők hivatalos filmjeit is az első, 1954-estől egészen a 2002-esig.)

Világbajnoki nyitó mérkőzés (B-csoport)

KAMERUN–ARGENTÍNA  1–0 (0–0)
1990. 6. 8., Milánó, San Siro, 74 000 néző. Vezette: Michel Vautrot (francia).
Kamerun:
N’Kono – Tataw, Kunde, Massing – Makanaky (Milla, 82.), Ebwelle, M’Bouh, M’Fedé (Libiih,  66.), Kana Biyik,  N’Dip – Omam Biyik.
Argentína:
Pumpido – Lorenzo, Simón, Ruggeri (Caniggia,  46.), Fabbri – Basualdo, Batista, Burruchaga, Sensini (Calderón, 69.) – Balbo, Maradona.
Gólszerző:
Omam Biyik (66.)
Kiállítva:
Kana Biyik (61.), Massing (89.)

Bajnokok Ligája-döntő

MANCHESTER UNITED FC–FC BAYERN MÜNCHEN 2–1 (0–1)
1999. 5. 26., Barcelona, Nou Camp, 90 245 néző. Vezette: Pierluigi Collina (olasz).
Man United: Schmeichel – G. Neville, R. Johnsen, Stam, Irwin – Giggs, Beckham, Butt, Blomqvist (Sheringham, 67.) – Yorke (Solskjaer, 81.), Cole.
Bayern: Kahn – Matthäus (Fink, 80.) – Babbel, Linke, Kuffour, Tarnat – Effenberg, Jeremies – Basler (Salihamidzic, 87.), Jancker, Zickler (Scholl, 71.).
Gólszerző: Sheringham (91.), Solskjaer (93.), ill. Basler (6.)