Amikor Dömének tapsolt a pireuszi publikum

Rochy Zoltán avatar Rochy Zoltán 2020. 04. 07. 08:44    
Olvasási idő: 4 perc

Mottó: a szerkesztő is lehet sportőrült. Saját „nagy meccsek sorozatomban” egy egészen kis meccs következik. Az eddig érintett BL-döntő, vb-nyitó meccs és finálé, magyar–brazil és a többiek után egy egészen kis UEFA-kupa-meccsecske – természetesen ez is a személyes érintettség miatt…

Döme a válohatottban ellenfélként az excsapattár s Caluhidisszel – négy és fél évvel a sztori után a Népstadionban (Fotó: Getty Images)

„FÉLHIVATALOSAN”  A KARAISZKAKISZBAN

Aktív újságíróként két hivatalos tudósítói kiküldetésem volt a sportlaptól, az egyik az 1985-ös téli universiadéről a Csorba-tótól, a másik meg az 1989-es női öttusa vb-ről Jönköpingből. Ám akadt amolyan „félhivatalos” is néhány. Például 1987-től 1993-ig szeptember utolsó előtti hétvégéjén – a szöuli olimpia miatt ’88 kivételével – évi „rendes” elfoglaltságom Athénba szólított az Athén–Spárta közötti közel 250 km-es távú szupermaratoni verseny, a Spartathlon tudósítására. Ehhez a „cég” (Népsport, később Nemzeti Sport) a repülőutat állta, napidíj nem volt, azaz a szállás-étkezés stb. saját költségemen történt, s persze kaptam egy nem túl hosszú, egy-másfél flekkes (ma karakterben számolnánk, kb. 1800-2500 karakteres) helyet a verseny tudósítására, a szombat este készülő vasárnapi számba.

Történetem idején, 1989-ben az egyik magyar ultramaratonista „személyi szponzora” egy tehetős tsz-elnök volt, aki nagy futballszurkolóként addig rágta a fülemet, hogy szerezzünk jegyet Döme meccsére, amíg tettem egy tétova kísérletet. Détári Lajos akkor ugyanis második idényét töltötte a három athéni nagycsapat egyikénél, az Olympiakosznál, edzője pedig már apósa, az egykori magyar szövetségi kapitány, Komora Imre volt. A két magyar, játékos és edző hivatalos tolmácsaként pedig Sztratisz Nikolaidisz dolgozott, aki történetesen Török Péter tényleges rovatvezetőnk ismerőse volt, „főállásban” kis utazási irodát működtetett, emellett ő „jelentett” a magyarok mérkőzéseiről tört magyarsággal hetente, amelyet valamelyikünk – Péter, Skrapits Laci vagy én, később Dénes Tamás – alakított nyomdakész passzussá. Gyors telefon Sztratisznak, aki megígérte, hogy megpróbál jegyeket szerezni, majd megadta Döme lakásszámát, hogy érdeklődjem, hol juthatok hozzájuk.  Végül Döme neje közölte, hogy a jegyeket Sztratisz barátunk irodájában vehetjük át. Nagy nehezen meg is kaptuk az angolul csak nagyon törve beszélő titkárnőjétől az iroda zárása előtt vagy öt perccel, aztán hármasban a derék tsz-elnökkel (ha agyon csapnának, sem tudnám már a nevét) és „Dodosszal” (becsületes nevén Kraivich József, azaz Dodó volt, afféle mindenes, szakvezető, gyúró, szervező, az ő révén kerültem ki én is először – és sokadszor – a versenyre) hármasban irány a metró, Faliro állomás.
A mérkőzést az UEFA-kupa első fordulójában játszották, a görög bajnoki ezüstérmes Olympiakosz (három ponttal maradt el az előző idényben a városi rivális AEK mögött, a góllövőlista élén pedig egyedüliként a görög foci történetében két magyar végzett: a 20 gólos Boda Imre előzte meg a 15 gólos Détárit) ellenfele a belgrádi FK Rad volt, amely históriai csúcsát elérve 4. lett hazája bajnokságában, és a Hajduk eltiltása miatt indulhatott a nemzetközi kupában. Az első találkozó Belgrádban egy héttel korábban, szintén kedden 2–1-es hazai sikert hozott, így Pireuszban a hivatalosan 26 052 néző (valószínűleg engem is beleszámítottak, mert a „tiszteletjegy” normál, számozott helyre szólt) egyikeként magam is élvezhettem a fantasztikus futballhangulatot, amit a piros-fehérek drukkerei teremtettek, midőn Carlo Longhi olasz játékvezető elindította a játékot.

EGY BESZÉDES FELESÉG

A mellettem helyet foglaló, barátnőjével magyarul beszélgető ifjú szőke hölgyről villámgyorsan kiderült, hogy nem más, mint Döme felesége, Komora Andrea, az edző lánya, akitől udvariasan meg is köszöntem a jegyszerzésben való közreműködést. Hamar kiderült, hogy a Népsportnál dolgozom, ez az információ azonnal elindította a szólavinát. A meccs kilencven percéből körülbelül hetvenet arról hallgathattam végig, hogy miféle újság az olyan, amelyben a lap első felében mindig kritizálják élete párját, a másikban meg jókat írogatnak róla… Ezt ő bizony nem érti!

Mondanom sem kell, én azonnal megértettem, csak éppen nem mondhattam el neki. Akkoriban ugyanis a lapban éppen szervezetileg elkülönült a magyar és a nemzetközi labdarúgás szerzőgárdája. A magyarról a labdarúgórovat munkatársai írtak, a külföldiről meg korábbi közvetlen kollégáim, a nemzetközi sport rovat tagjai.  No már most: amikor Döme a válogatottban szerepelt, a meccstudósításokat és -értékeléseket a magyarfutball-rovat munkatársai írták. Nem volt sok okuk túl jókat mondani-írni a válogatott 10-eséről… Most a múltidézéskor pontosan is utánanéztem: Détári a görög klub tagjaként a tárgyként szolgáló Rad-meccsig 7 alkalommal lépett pályára a nemzeti tizenegyben, 3-2-2-es mérleggel. Igazából egy meccsen, a svájciak elleni népstadionbeli barátságos 3–0-n szerepelt tudásához méltón, ő szerezte a vezető gólt és igazi karmesterként villogott.  A többi alkalommal – még a nyertes mérkőzéseken is – futballnyelven inkább „alibizett”, azaz a hozzá legközelebb állóhoz passzolt, nem vállalt kockázatos megoldásokat, „csak” szokás szerint a rögzített játékhelyzeteket oldotta meg. Ugyanakkor klubjában remekelt, és amikor nem… Szóval a görög bajnokikról szóló tudósításokat Sztratisz barátunk elmondása szerint írták meg a nemzetközi rovatosak. Ő meg mindig talált valami pozitívumot Döme játékában. Ha már tolmácsként kapott rendszeres jövedelmezést az Olympiakosztól… Ha meg valaki az újságírói objektivitást hiányolná akkori kollégáim munkájából, az vegye figyelembe, hogy nem az internet, a bármikor percek alatt megszerezhető információk özönének korában éltünk akkoriban…

A meccs „maradék” húszpercnyi idejében azért élvezhettem a beszédes feleségtől a férj játékát is. Détári pazarul futballozott, a mezőny egyik legjobbja volt. Ő maga lőtte az első gólt, egy véletlenszerűen eléje pattanó labdából, remekül indította nem is egyszer görög válogatott társait, akik közül például Ciantakisz és Caluhidisz, no meg csereként tíz percet a kapus Talikriadisz is játszott 11 hónappal korábban a szintén a Karaiszkakiszban 500 (!) néző előtt megrendezett 3–0-s görög–magyar meccsen, amelyen az esetlegesen szóba jöhető  légiósok a kirobbanó bundaüggyel kapcsolatosan nem kaptak (nem kaphattak…) meghívót az arra az félidényre reaktivált és decemberben leköszönő Mezey Györgytől. Caluhidisz duplázott is a ’88-as meccsen, és azon az estén is jó volt, akárcsak a két csatár, Mitropulosz  és az akkor már 32. évében járó gólgyáros Nikosz Anasztopulosz. De Döme kiragyogott a mezőnyből, csaknem berúgta a másodikat is, de elcselezte a ziccerét. A vége 2–0 lett, az Olympiakosz aztán még két fordulót ment a kupában, csak az Auxerre állította meg decemberben. Soraiban a régi cimbora Kovács Kálmánnal, aki Pireuszban betalált Dömééknek az 1–1-es első találkozón, a franciaországi gól nélküli visszavágó után meg ő fogadhatta korábbi klub-  és válogatott társa gratulációját, akivel később még 19 ízben játszottak együtt a nemzeti tizenegyben 1994 novemberéig.

EPILÓGUS

Ez volt életem egyetlen olyan nemzetközi kupatalálkozója, amelyen légiósként élőben láttam egy magyar futballistát nagyot alkotni. Talán az is adott egy nagy lökést afelé, hogy részese lehessek egy évtizeddel később egy könyv elkészítésének három szerzőtársammal, amely a külföldön játszó-dolgozó magyar labdarúgók és edzők karrierjét dolgozta fel.
Dömének pedig a mai napig saját fenntartott, nevével ellátott helye van a már újjáépített pireuszi stadionban, és jó néhány belvárosi athéni sörözőben ott függ a fényképe az Olympiakosz históriájának nagy görög és külföldi játékosai között. Ja, és Komora Andrea az első exneje lett. Azóta másodszor  is megnősült és elvált – de ennek már nincs köze későbbi játékos- és edzői karrierjének alakulásához.
Ami meg a meccs nagyságát vagy „kicsinységét” mutatja – alábecsültem az internet hatalmát. A fent bemásolt – nem túl extra minőségű – videó is mutatja: egy Olympiakosz-szintű csapatnak mindig akadnak olyan elkötelezett hívei, akik elektronikusan is megörökítenék szeretett klubjuk minden kis sikerét is… (Miként a másik idemásolt videóösszeállítás is ékesen vall erről, szintén Döme főszereplésével.)

 

UEFA-kupa 1989–­90, első forduló, visszavágó mérkőzés
OLYMPIAKOSZ PIREUSZ–FK RAD BEOGRAD 2–0 (1–0)
1989. 9. 26., Pireusz, Georgiosz Karaiszkakisz Stadion, 26 052 néző. Vezette: Carlo Longhi (olasz).
Olympiakosz:
Talikriadisz – Aposztolakisz, Alexiu, Ciantakisz, Karataidisz – Caluhidisz, Mavromatisz, Kofidisz (M. Hadzidisz, 78.), Détári – Mitropulosz (Musztakidisz, 89.), Anasztopulosz. Edző: Komora Imre.
Rad:
Cicovics – Nedeljkovics, Grbovics, Kuzmanovszki, Djukics – Vasics, Sztevics (Tutics, 89.), Ivanovics, Nesztorovics – Musics (Anicsics, 57.), Dubajics. Edző: Ivan Brzics.
Gólszerző:
Détári (35.), Anasztopulosz (76.)

Cookie beállítások