Auf Wiedersehen, Herr Cipész!

2012. 11. 27. 16:41    
Olvasási idő: 2 perc

1994 kemény év volt.

Ha jobban belegondolok, kisebb csoda, hogy nem lett tele a hócipőm az egésszel mindjárt akkor, amikor épphogy mocorogni kezdett sport iránti szeretetem. 12 évesen három dolog érdekelt: kosárlabda (nem ám az NBA, hanem a mighty mighty Tungsram-Honvéd), Forma-1 és foci, szigorúan ebben a sorrendben.

Az biztos, hogy abban az évben legalább kétszer bepárásodott félig tejüveges szemüvegem.

Egyszer ekkor:

Az 1994-es foci-vb volt az első, amit végignéztem, végigjegyzeteltem, és amelyen szurkoltam az olasz válogatottnak. Olaszország, az olasz kultúra és az olasz futball iránti szeretetemet is édesanyámnak köszönhetem (hogy pontosan mivel győzött meg, azt nem tudom, de tuti, hogy nem a Gianni Morandi-bakelitek hallgatásával), ezért is fájt Baggio (és előtte főképp Baresi) tizenegyese.

Másodszor pedig ekkor:

Forma-1 ügyben brit vonalon mozogtam, ennek is megvan a maga magyarázata. A Normafán, a Libegő tetejénél lévő fabódéban Williams-es nyalókát lehetett kapni, egészen pontosan Riccardo Patrese nevével fémjelzettet, és a kocsi tetszett, de mivel az olasz lúzer volt, én a csapattársra, Nigel Mansellre szavaztam. Ez az információ minden bizonnyal máig a legkézzelfoghatóbb bizonyítéka annak, hogy Magyarországon már a kilencvenes évek elején is működött a mörcsendájzing.

A bajszos után Damon Hill következett, akinek ’94-ben legnagyobb ellenfele egy Michael Schumacher nevű ipse volt. A mindent eldöntő verseny 36. körében a német előbb lement a pályáról, majd visszajött, és mikor Hill elment volna mellette, egyszerűen kilökte őt. Ha Hill nyert volna, ő a világbajnok. Így, hogy mindketten kiestek, Schumacher megszerezte első világbajnoki címét.

Pokoli mérges voltam rá, utolsó szemétládának tartottam, aki mocskos eszközökkel, aljas módon, szándékos balesetet okozva nyert. Ma már másképp látom, igaz, azóta további hat vb-címmel próbált meggyőzni.

Megszeretni soha nem tudtam, de az évek során megtanultam tisztelni akaratát és laikus szemmel is elképesztő tudását, sőt, megbocsájtottam neki az ausztrál KO-t is, mert bebizonyosodott, hogy sokkal jobb autóversenyző Hillnél, és nem a Puffin-lekvár adott neki mindent lebíró akaratot. Bocs, Damon, ez egy ilyen világ.

Michael Scumacher ugyanabba a halmazba tartozik nálam, amelyben többek közt Zlatan Ibrahimovic, Kobe Bryant és José Mourinho található. Ha egyszer készíthetnék töménytelen mennyiségű pénzből egy sport-realityt, biztosan őket zárnám össze egy házban, és egyik nap minigolfban, másnap pókerben, harmadnap dartsban méretném össze erejüket. Garantált lenne, hogy aki az első héten nem nyerne semmiben, megzavarodna, őket ugyanis egyetlen dolog hajtotta egész életükben: a GYŐZELEM.

Igen, ebbe beletartozik az, hogy Ibrahimovic mindig az eurók és az új kihívások után megy, hogy Bryant akkor sem mutatja meg emberi oldalát, amikor a Lakers éppen nemi erőszak vádjából próbálja kirángatni, és hogy Schumacher kilöki Hillt, mert abban a pillanatban erre volt szükség a győzelemhez.

Michael Schumacher egy zseni, akit mindig tisztelni fogok, ahogy egy ekkora győztest illik – közepesen jóindulatú, a sportágért nálam sokkal jobban rajongó ismerőseim szerint azért, mert a visszatérés utáni években már csak elvétve néztem Forma-1-et.

Az elköszönés még nem végleges, hiszen a végső búcsú majd december közepén, a Sport1 által közvetített Race of Champions alatt jön el. Kívánom neki, hogy nyerjen.

De lökni nem ér!