Egy legenda emlékére
2012. 10. 29. 10:15 Olvasási idő: 2 perc
Búcsú az edzőfejedelemtől, Thomas Hearns, Oscar De La Hoya és Vladimir Klicsko mesterétől, az életében legendává lett Emanuel Stewardtól.
„Egyszer talán majd kommentátorként fogok dolgozni, luxusszállókban fogok lakni New Yorkban és Las Vegasban, ahova majd sofőr jön értem limuzinnal, és sok ehhez hasonló többmillió dolláros élethelyzetben lesz részem. Aztán másnap, amikor megszabadulok a szmokingomtól és újra lemegyek az edzőterembe, újra visszacsöppenek a valóságba, hisz nem mindenki él nagyvilági életet. Én ott lent, abban a kis pincehelyiségben, a Kronk Gymben vagyok a legboldogabb, mert látom a gyerekeket és a felnőtteket, akik már annyi szörnyűségen keresztülmentek az életükben, és jó érzés, hogy örülnek nekem, amikor meglátnak.”
Az idézet természetesen a csütörtökön elhunyt Emanuel Stewardtól való, és azért választottam ezeket a sorokat, mert semmi sem fejezi ki jobban a legendás mester személyiségét, mint a fenti gondolatok. Steward sohasem felejtette el, honnan jött, és noha minden megvalósult, amit megjósolt – állás az HBO-nál, nagy gálák fényűző kaszinókban, stadionokban, arénákban, csillogó-villogó élet, luxuskörülmények – az ő világa mindig is a detroiti Kronk Gym maradt. Ott érezte magát igazán otthon a dohos, félhomályos edzőteremben, ahol „felnevelte” leghíresebb tanítványát, Thomas Hearnst, vagy ahová olyan világklasszis öklözők tették át székhelyüket miatta, mint Oscar De La Hoya, Evander Holyfield, Lennox Lewis vagy éppen Vladimir Klicsko. Vannak sportolók, akik nem tudják kezelni a hírnevet, népszerűséget, gazdagságot, Emanuel Stewardot azonban pont a földhözragadtsága tette oly rokonszenvessé mindenki, szó szerint mindenki számára, aki kapcsolatba lépett vele.
Nekem is megadatott, és a boksszal kapcsolatos élményeim közül ez az egyik legkedvesebb számomra. Las Vegasban a Barrera–Juarez gála után rajongók tömkelege várta a hírességeket, bokszolókat, edzőket, bírókat, promotereket egyaránt. Hát bizony, volt aki csalódást okozott… Shane Mosleyt például azonnal megrohamoztuk, de az akkor még fénykorát élő klasszis egy pillanatra sem állt meg egy aláírásra, fotóra meg pláne. Szerencsére a többség készséges volt, Margarito, Freddie Roach, Ponce De Leon szívesen állt le beszélgetni, fotózkodni a rajongókkal. Nekem kicsit furcsa volt, hogy Emanuel Steward kevesebb figyelmet váltott ki, így hát bár zavartalanul léphettem oda hozzá, zavartan motyogtam valamit, hogy ki vagyok én, honnan jöttem, és persze megkértem egy közös fotóra. Mondanom sem kell, a mester azonnal „vette a lapot”, volt hozzám két kedves mondata-kérdése, és természetesen szívesen állt a kamera elé.
Örök emlék!
Emanuel Stewardról nem azért nyilatkozik Klicskótól De La Hoyán át Lennox Lewisig mindenki megrendülten, a legfelsőbb szinten, mert ilyenkor így illendő, és különben is: „halottról jót vagy semmit”. Nem! Ő a valaha élt egyik legkiválóbb edző, a profiboksz utazó nagykövete, de leginkább az egyik legkedvesebb, legrokonszenvesebb ember, akinek valaha köze volt ehhez a sokszor nagyon kegyetlen sportághoz!
Emanuel Steward hiányozni fog mindenkinek, azoknak is, akiknek nem adatott meg a vele való személyes kapcsolat. Ő egyszerűen hozzátartozott ehhez a cirkuszhoz, amit profiboksznak hívunk. Emléke örökké a szorítók világában marad!
Nyugodjék békében!
