Heat-Spurs: Utóirat
2013. 06. 23. 12:17 Olvasási idő: 4 perc
Péntek hajnalban véget ért a Heat és a Spurs epikus párharca. A floridai Nagy Hármas ismételt, azaz a megalakulásuk óta eltelt három évben kétszer ők emelhették magasba a Larry O’Brient. Szívem szerint elnéztem volna még a gigászok csatáját egy darabig, bár félő, hogy a nyolcadik meccs után Csabival kéz a kézben fordultunk volna fel, mint Michael Douglas és Kathleen Turner a Rózsák háborúja végén.
Mivel a döntő hetei alatt civil életem is csúcsfordulaton pörgött, a blogot és a podcastet is hanyagoltam. Akit érdekelt, hogy mit gondolok a párharcról, remélem, hogy a meccsek alatt választ kapott a kérdéseire.
Ezért inkább néhány nagyobb kört leíró kérdést próbálok megválaszolni. Felmerült például a kérdés, hogy vajon ez volt-e minden idők legjobb NBA-döntője.
Nem tudom, mert nem láttam mindegyiket, ráadásul azokra sem emlékszem túl jól, amiket egyébként igen. De nem hiszem. Az biztos, hogy az 1993-as Bulls-Suns párharcot és az első (2006-os) Heat-Mavs döntőt legalább annyira szerettem, mint az ideit.
Nem szól a sorozat örökzöldsége mellett, hogy jóindulattal is csak három meccsre foghattuk rá, hogy szoros volt. A hatodik viszont annyira izgalmasra sikeredett, hogy már most is minden idők legjobb meccsei között a helye.
Amivel a szememben kiemelkedett az idei döntő a tömegből, az a rengeteg mellékszál volt, amelyek még a szokásosnál is izgalmasabbá tettek minden apró momentumot.
Valóra tudja-e váltani Parker Duncannek tett ígéretét? Dob-e kosarat McGrady? Előfordulhat-e, hogy Timmy három különböző évtizedben is döntő MVP lesz? Megdönti-e Green a triplarekordot? Visszavonul-e Splitter még a sorozat alatt? Kiderül a valamelyik meccs előtt, hogy Ginobili halott és már csak Edgárbogár mozgatja bentről?
Sikerül-e a Heatnek legalább öt rohadt percre befogni a kétkedők, gyűlölködők száját? Maradt-e még Wade térdében annyi, hogy érdemes legyen pályán tartani? Képesek lesznek-e egymás után két alkalommal nyerni? Megérte-e nyáron bevásárolni tripladobókból?
Nem akartam, hogy vége legyen. Úgy éreztem, hogy hét meccs is kevés ahhoz, hogy elég nagy mintám legyen ahhoz, hogy megnyugtatóan ki tudjam jelenteni, hogy ez vagy az a csapat a jobb. Csabi a tanúm, hogy a hatodik meccs félidejében azt mondtam neki: ha nyer a Spurs és Duncan azzal a teljesítménnyel, amit addig mutatott, MVP lesz, akkor mondja meg, hol kell aláírni és adjon egy tollat. Aztán jött, aminek jönnie kell: a fejpánt elvesztése, az ámokfutás és Ray Allen minden idők egyik legnehezebb tudatosan kivitelezett clutch triplájával.
Csabi egyébként megérdemel egy külön bekezdést. Valószínűleg sosem lesz képes túltenni magát a tényen, hogy a kedvenc csapata azon a négy meccsen szenvedett vereséget, amit ő kommentált. Pedig mindent bevetett, amiről nektek nem is szabadna tudnotok. A hatodik meccset Ginobili-mezben kommentálta végig, miközben minden mozdulatunkat egy falra szögezett Méhes Gábor poszter figyelte (aki ugye a győztes meccseket kommentálta). Mivel az A4-es formátum nem vált be, a hetedik meccsen már egy A2-es méretű óriási “A HANG” plakát fogadott. És ezek után kommentált egy olyat, hogy még engem is többen vádoltak meg azzal, hogy a Spursnek szurkoltam (meg persze ennek ellenkezőjével, mely szerint nyelvem kedvenc tartózkodási helye a Király ánusza), mint őt. Ha James áldott, hogy nap mint nap a nevét olvashatja az öltözőben, én legalább ennyire szerencsésnek érzem magam, hogy velük dolgozhatok.
A Heat győzelmét oldalakon keresztül lehetne elemezni, én négy tényezőt szeretnék kiemelni.
A hatodik meccs második félidejében sebességet váltottak védekezésben, megmarkolták a Spurs tökeit és csak akkor engedték el, amikor kellett a szabad kéz a Larry O’Brien átvételéhez. A Parker-Green-Ginobili-Neal kvartett, akik a három Spurs győzelemben oroszlánrészt vállaltak, az utolsó két meccsen 23/85-öt dobtak, ami éppen csak eléri a 27%-ot. Visszatekintve a sorozatra sorsdöntő volt, hogy Parker csak a negyedik legjobb Spurs-játékos volt Duncan, Leonard és Green után, amiben legalább annyira szerepet játszhatott a sérülése, mint a Heat egyre szigorodó védekezése.
A Spurs belehalt a hatodik mérkőzésbe. Ha én vagyok Popovich, nem engedem őket nyilatkozni, zsebből fizetem a büntetést, elviszem őket egy kuplerájba vagy megnézetem velük a Csupasz Pisztoly sorozatot, de nem engedem, hogy az önsajnálatban lubickoljanak. A vacsora jó ötlet volt, de nem elég, főleg akkor nem, ha ugyan a csapatod tele van kiváló karakterekkel, de a pályán nincs kisugárzásuk. Az a három ember, akinek jól ment a játék, Leonard, Green és Duncan, kifejezéstelenebb arccal játszik, mint Sarah Jessica Parker, emiatt nem tudják magukkal ragadni a csapattársakat. Eszembe Stephen Jackson jut, aki valahol kárörvendően röhög egy jellegzetes szagú füstfelhő közepén. Ha ő itt van, ez a csapat másképpen fut ki a 7. meccsre.
Dwyane Wade feltámadt. A hetedik meccs előtt állítólag nyolc órán keresztül kezelték, hogy bevethető állapotban legyen. Az Indiana elleni mindent eldöntő derbi előtt írd és mondd egy darab húszpontos teljesítménye volt. A döntőben négy. Könnyedségnek, robbanékonyságnak nyoma sem volt. Fogcsikorgató küzdelem volt a korral és az izületekkel, egy hétmeccses “Flu Game”, amelynek voltak reménytelen pillanatai, de happy endinggel zárult és Wade azzal a tudattal futhat neki a rehabnak, hogy noha a csapat már nem az övé, ha ő nincs, duplázás sincs.
Van még egy srác a zenekarban. Az ő neve LeBron James. Kapott hideget-meleget. Inkább hideget. Nagy részét megérdemelte. Túl sokat dédelgette a labdát, ami a Spurs ellen egyenlő a halálos ítélettel. Az első négy meccsen beutalóval sem tudott a büntetővonalra kerülni. Nem tudta egy-az-egyben megverni sem Leonardot, sem Diaw-t.
Nem fogom megvédeni LeBron Jamest, de szeretném perspektívába helyezni a bajnoki címét. 2011 decembere óta lejátszott egy sűrített alapszakaszt, nyert egy bajnoki és egy olimpai címet, majd végiggürizett egy másik alapszakaszt (benne a 27-es sorozattal) és úgy nyert újabb bajnoki címet, hogy az utolsó 19 meccsét olyan ellenfelek ellen játszotta, amelyek a liga öt legjobban védekező csapatába tartoznak.
A döntőben volt két tripla-duplája és masszív perceket töltött a nála 15 centivel alacsonyabb és papíron 30 kilóval gyorsabb Parkeren, kis túlzással egyedül fordította meg a hatodik meccset (hogy aztán majdnem elszórakozza), a mindent eldöntő mérkőzésen pedig olyan teljesítménnyel tette fel a fejére a koronát, amelye sem MJ, sem Kobe nem volt képes utolsó döntője egyik meccsén sem.*
Hogy ezek után van, akivel még arról vitatkozom, hogy ő-e jelenleg a világ legjobb játékosa, azt mutatja, hogy a bálványimádás kora az internet elterjedésével együtt lejárt.
Zümi, Csabi, Pop és Spo, Spurs és Heat és persze ti, nézők és olvasók, köszönöm az idei szezont, találkozunk a nyári Alley-oopokban és a következő szezonban.
* A bkref.com GmSc mutatója alapján.
