Kicsi Ricsi a Farkasok között

Lassan már egy hete, hogy Dirk Nowitzki a lefújás előtt néhány másodperccel bevonult a Dallas öltözőjébe, hogy kizokogja magát kedvenc Tokyo Hotel dalára, de én még mindig keresem a szavakat. Amíg elkészülök a várhatóan több részletben közlésre kerülő anyaggal, addig egy habkönnyű péntek esti írással igyekszem a Szaniszló-féle népmesék végigolvasása során kicserepesedett ajkú kosárlabda-rajongók szomját oltani. Történetünk középpontjában egy boglyahajú spanyol fiatalember áll.

A még mindig csak húszéves Ricky Rubio úgy döntött, hogy a nyáron, csaknem napra pontosan két évvel draftolása után végre méltóztatik áttenni székhelyét a tengerentúlra és (feltéve persze, hogy lesz szezon és időben kezdődik) csatlakozik a Minnesota Timberwolves csapatához.

Néhány hete még azt hittem, hogy előbb nyer egy féllábú seggberúgóversenyt, mint Rubio NBA-meccset, de ebből is látszik, hogy ugyan csak ritkán, de én is tévedek. Ettől függetlenül fenntartom: a 192 centis irányítófenoménnek kegyetlenül nehéz dolga lesz a ligában. Azt sem tartom kizártnak, sőt, pénzt inkább arra tennék, hogy Navarro példáját követve egy-két szezont követően végleg hazautazik Spanyolországba.

Rubio az elmúlt hetekben igyekezett leszögezni, hogy a váltásra azért idén kerül sor, mert most érkezett el arra a szintre, elsősorban fizikálisan, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy szerencsét próbáljon az NBA-ben.

Úgy vagyok én ezzel a nyilatkozattal, mint Frank Drebin a királyság intézményével: megmosolygom. De lehet, hogy mégis van benne valami, hiszen mással nagyon nem magyarázható, hogy pont ezt a nyarat választotta, amikor a liga sorsa kérdéses, ő pedig élete legrosszabb szezonján van túl, melynek során kiszorult a Barcelona kezdőcsapatából, az átlagai pedig 7 pont és 4 gólpassz alá estek.

És hogy miért vagyok ennyire pesszimista?

Kezdjük a legkönnyebben támadható érvvel. A hagyomány és babona verhetetlen keverékével: az európai irányítóknak nem fekszik az NBA. A betliválogatott tagjai a teljesség igénye nélkül: Planinic, Ukic, Szpanulisz, Jasikevicius, Bazarevics, Djordjevics, Jarics és Rodríguez. A jelenleg is helyüket kereső két szlovén másodhegedűst, Udrihot és Dragicot leszámítva a liga történetében mindössze két európai játékmester alkotott maradandót. Tony Parker a bajnoki címek mellett ugye Eva Longoriát is lízingelte egy időre, José Calderón pedig megbízható játékkal vegetál Torontóban évek óta.

Folytassuk a védekezéssel. Rubio olyan, mint Neo, amikor elkapja a fonalat a Mátrixban. Sokszor úgy tűnik, mintha előre tudná, mi fog történni, mert más magyarázatot nehéz arra találni, hogy tud valaki ilyen jó ütemérzékkel beugrani a passzsávokba. Talán ez az erénye az egyetlen, amelyet már első naptól képes lesz jó hatásfokkal kamatoztatni az NBA-ben.

Még mindig védekezés. A labdavezető játékosokat agresszívan, nagy kedvvel támadja, de a hozzá képest drabális (pedig látszik, hogy az elmúlt két évben havibérlete volt a konditerembe) és jóval labdabiztosabb amerikai irányítókkal már meg fog gyűlni a baja.

Az NBA-ben napirenden lévő zárásokhoz sincs hozzászokva. Mentalitásán és mediterrán habitusán villámgyorsan változtatnia kell, mert látványos felkenődéseivel és összeeséseivel csak magát fogja kinevettetni.

Végül, de nem utolsósorban, a legkeményebb dió: a támadás. A hírek szerint a Wolves, amely az elmúlt szezonban is a liga leggyorsabb tempót diktáló csapata volt, Rubio érkezése után még inkább rá akar tenni egy lapáttal. Jó ötlet, hiszen az emberanyaguk megvan hozzá és ez a legjobb esélyük arra, hogy irányítójuk legszembetűnőbb hiányosságait ellensúlyozzák.

Rubio fantasztikusan lát a pályán, amit a leindításoknál nagyon látványosan használ ki. De a gyors tempó csak áprilisig ér valamit. Ha szeretne valami igazán nagyszabásút letenni az asztalra, fejlődnie kell a felállt védelem elleni játékban, hogy amikor majd be- és összeérik a fiatal minnesotai keménymag, megfelelően tudja mozgatni őket.

Addig pedig maradnak a látványos alibipasszok és a Nashre emlékeztető varázslat. Lényeges különbség azonban, hogy amíg a gombszemű minden idők egyik legjobb kezű egyese, aki, ha nem talál játszótársat, 49 évesen is hidegvérrel vágja be a kettest-hármast-büntetőt, addig Rubio pocsék dobó. A triplák már akkor sem mentek, amikor a vonal még közelebb volt, középtávoliját is csak néhány kiválasztott láthatta, és ziccerei is inkább a leindítások végén esnek be, amiben az NBA-palánkok környékén járőröző szörnyek miatt nem várok változást.

A Rubio-részvényekért talán most fizetik a legkevesebbet, mióta Badalonába került, ő pedig éppen ezt az időpontot választotta a nagy váltásra. Ti értitek ezt?

Nekem van egy hipotézisem. A draft évében, 2009-ben úgy beszéltek erről az akkor még kórosan alultáplált srácról, mint a sportág jövőjéről. Ha rögtön belevágott volna az egyébként is rossz előjelekkel induló minnesotai kalandba, nem kerülhette volna el a kudarcot és a megszégyenülést. Most jobb esélyekkel foghat hozzá élete nagy kalandjához. A Johnson-Beasley-Love tengelyben van fantázia és a tavalyi barcelonai mélyrepülés után talán az elvárások is kezelhetőbbek lettek. Ha képes lesz magas oktánszámú védekezésére alapozva alacsony hibaszázalékkal mozgatni társait, már megoldotta az első szezonra feladott házi feladatot. Ha kiesik a kezéből egy-két szemkápráztató alley-oop passz és fényévenként a gyűrűbe is betalál, az már csak a hab lesz a tortán.

Te mit gondolsz, mi lesz vele? Írd meg kommentben, a Facebookon vagy Twitteren!