DIRKules elköszönt

Moncz Attila avatar Moncz Attila 2019. 04. 10. 08:52    
Olvasási idő: 6 perc

Nem jelentette be előre, de a jóslatoknak megfelelően a Phoenix Suns ellen játszott utoljára hazai közönség előtt, Dallasban Dirk Nowitzki, a Mavericks legendája, az NBA legjobb európai játékosa.

Van abban valami felemelő, amikor az NBA-ben tíz másodperccel a meccs vége előtt a hazai csapat vezetőedzője időt kér, majd ahelyett, hogy taktikai tanácsokat osztogatna, magához ragadja a mikrofont, és belekiáltja: „Minden idők egyik legjobb játékosa!” Majd rámutat a vendégek szupersztárjára, 19 ezer ember pedig állva tapsolja meg. A hős pedig csak áll megilletődötten, aztán egyezményes kézjellel megköszöni, és majdnem elbőgi magát.

Pedig Dirk Nowitzki a 21 éves NBA-pályafutása során már sok mindent megélt, de ami február végén a Los Angeles Clippers-Dallas Mavericks meccsen történt, olyat még nem. Európaiként, egy nem kosárnagyhatalom, Németország szülöttjeként jutott el odáig, hogy Doc Rivers, a 2008-ban bajnok Boston Celtics edzője, a Clippers jelenlegi mestere ahelyett, hogy lepergessen egy már eldőlt meccset (121-112-re vezetett akkor a Los Angeles), inkább megtapsoltassa a legendát. Pedig Nowitzki nem jelentette még be, hogy a héten nem csupán az NBA idei alapszakaszának, de az ő karrierjének is vége. Ő nem jelentette be jó előre a búcsúját (más kérdés, hogy Kelettől Nyugatig minden csarnokban a közönség „We want Dirk!” kántálással a pályára követeli, hogy elköszönhessen tőle), mint anno például a teniszező Stefan Edberg, akit aztán így minden ATP-torna szervezője szép búcsúajándékkal lephetett meg, vagy nem cserél úgy minden meccs végén mezt a riválissal, mint a nyáron az NBA-től elköszönő Dwyane Wade. Hanem csak játszik, közben mentorálja dallasi utódát, Luka Doncicot. Ettől még kedden a Phoenix Suns ellen Dallasban, szerdán a San Antonio Spurs-Dallas Mavericks meccsen pedig az NBA-ben véget ér-ért egy-egy hatalmas korszak.

Az NBA valaha volt legjobb európai játékosának korszaka.

A legjobb külföldit csak azért nem merem megkockáztatni, mert az amerikai szakírók az ilyen listákon hol honfitársuknak, hol külföldinek sorolják be a pár Team USA-ben azért megforduló Hakeem Olajuwon (nigériai születésű), Tim Duncan (a Brit Virgin-szigetek képviselője is) kettőst. De hogy a többieket ginóbilistől, parkerestől, jao mingestől zsebre vágja, abban biztos vagyok. Pedig amikor az 1998-as draft kilencedik helyén elvitte a Milwaukee Bucks, majd azzal a lendülettel elpasszolta Dallasba, senki és semmi sem ígért neki fényes NBA-jövőt. Fülbevalós „hülyegyerekként” még azt sem tudta, hogyan kell beváltani a Maverickstől kapott csekket – ma meg nem az a kérdés, kap-e szobrot a helyi arénánál, hanem az, mikor.

„Dirk gazdaságilag és kulturálisan is megváltoztatta a várost. Az egész mentalistást. Pofonegyszerű, jár neki az emlékmű” – mondta róla Don Nelson, aki hajdan edzőként és általános igazgatóként Dallasba csábította. Testvére, Silke Nowitzki szerint Dirk azért tudott érvényesülni az Egyesült Államokban, illetve azért tudta elfogadtatni magát mindenkivel, mert ő az amerikai álom megtestesítője. Kemény munkával, idegen környezetben is képes volt érvényesülni, mi több, a csúcsra jutni.

Volt honnan eljutnia odáig, hogy ma Németországban Michael Schumacherrel, a bokszlegenda Max Schmelinggel, Boris Beckerrel és Franz Beckenbauerrel emlegessék egy szinten, sőt, még az a felvetés is beleférjen (a Die Weltnél okvetlenül), hogy vajon ő minden idők legjobb német sportolója? Amikor Würzburgban, illetve attól pár kilométerre Randersackerben a családi garázsra felszerelt palánkra, majd a Sonnenstuhl Sporthalle gyűrűjére dobálgatott gyerekként, akkor azért a tökéletes amerikai karrier még csak álom volt. Különösen úgy, hogy előbb nézték ki belőle a világhírű teniszezőt vagy kézilabdázót, mint a kosarast.

Csakhogy 1993-ban egy matematikus-fizikus, Holger Geschwindner felfedezte az adottságait, és elkezdte teljesen szokatlan módszerekkel dolgoztatni. „Ha ugyanazt csinálod, mint a többiek, nem törsz ki innen. Arra százezren képesek. Olyat kell tudnod, mint senki más” – ez volt a hitvallásuk. A lábmunkát fejlesztendő, vívtak („Irigyeltem a vívókat, mindig támadtak, de közben védekezésre készen álltak, pont, ahogyan kosárlabdában kell”), az erőnlét okán bokszoltak és eveztek, a mozgáskoordinációt elősegítendő pedig trambulinon ugráltak és táncoltak. Emellett pedig évek alatt, számítógépes elemzések segítségével kidolgozták a tökéletes dobást.

Utóbbit nem én mondom, hanem DeMarcus Cousins, a Golden State Warriors centere. Ugyanerre a mozdulatsorra pedig a Bleacher Report azt írta, Kareem Abdul-Jabbar után az NBA történetének második legnagyszerűbb dobása. Magyar szó nincs rá, angolul fadeaway, a lényege pedig, hogy a dobó játékos a védőtől hátrafelé ugorva, kissé hanyatt dőlve ereszti el a labdát. Ennek a kitalálója és professzora Nowitzki, és a tőle tanultakat építette be a repertoárjába például LeBron James vagy Kevin Durant. Mielőtt megérkezett volna, az eredeti posztjának, az erőcsatárnak Karl Malone vagy Charles Oakley volt a prototípusa, erre jött egy közelről és távolról is jól dobó, csapatjátékos és rugalmas német, és megváltoztatta az amerikaiak játékát. Ma már az is része az NBA-nek, hogy egy-egy csapatban az öt játékos folyamatosan cserélgeti a pozíciókat. „Valószínűtlen, hogy Dirk nélkül ilyen gyorsan végbement volna ez a változás. Átalakította a játékot” – méltatta őt edzője, Rick Carlisle.

Tényleg mindent tudott dobni, tagja például annak a klubnak, amelyben az egy idényen belül a mezőnyből 50, a triplavonal mögül 40, büntetőből pedig 90 százalékos pontossággal célba találók kapnak helyet. A liga 1946-os alapítása óta, semmiség, heten tudtak ide bekerülni: Larry Bird, Stephen Curry, Kevin Durant, Reggie Miller, Steve Nash, Mark Price és Dirk Nowitzki. Minden idők hatodik legjobb pontdobója (Abdul-Jabbar, Karl Malone, Kobe Bryant, James és Michael Jordan mögött), hatodikként jutott el az 50 ezer játszott percig az NBA-ben, és nem utolsósorban bajnok, valamint az alapszakasz és a döntő MVP-je is volt. Kit érdekel, hogy ma már az atletikussága nem a régi, hogy ma már 80 százalékban inkább öt méterről vagy távolabbról, ráadásul cselek nélkül dob? Ő a German Wunderkind (német csodagyerek) vagy Dirkules, sok-sok téren példamutató magatartással.

A játékosok kapzsiságára építő fizetési rendszerben szerződés-hosszabbításai során – a Business Insider szerint – 194 millió dollárt hagyott az asztalon, csak hogy a Dallast lehessen építeni, ahelyett, hogy „kőgazdaggá” tegye saját magát. Ő is elmehetett volna valami nagy triumvirátusba, ahogyan tette azt LeBron James vagy ahogyan Kevin Durant elhagyta az őt „felnevelő” Oklahoma City Thundert a biztos bajnoki gyűrűért és a Golden State Warriorsért. De nem, Dirk 21 éven át szolgálta-szolgálja a Dallas Maverickst és a várost. Nem tévedés, a várost is, hiszen a közösségnek pillére az alapítványával, a német-amerikai kapcsolatok erősítésével vagy a karácsonyi akcióival. Mert a dallasi gyermekkórházban évről évre ő viszi az ajándékokat. Más sztárok kapcsán ebből újsághírek és fotók születnek, Nowitzki viszont megtiltotta mindennemű képfelvétel készítését. Azt nem tudta megtiltani, hogy tavaly az utolsó hazai meccsen minden széken „Dallas Dirkért” trikóval mondjanak köszönetet a lojalitásáért, a hátára meg ráírják: „Köszönjünk, hogy húsz évet adtál nekünk, szívesen elfogadnánk még húszat”. A maga szerény módján néhány héttel később egy „Only in Dallas” feliratú pólóban jelentette be, hogy a 21. idénynek is nekivág itt. Dirk Nowitzki, Dallas és a Dallas Mavericks összeforrt egymással.

Alaposan jegyezzük meg a kedd esti pillanatokat. A Phoenix Suns ellen látottakban utoljára volt részünk.

Az írás eredeti verziója 2019. április 9-én jelent meg a Nemzeti Sport 2. oldalán, elektronikus verzióban itt található meg.