„Chopo” Iribar, a kapuslegenda

2014. 02. 12. 18:01    
Olvasási idő: 7 perc

Nagyon szépen köszönöm, hogy fogad minket, hogy válaszol a kérdéseinkre. Ön az Athletic Bilbao és a spanyol futball élő legendája. Milyen legendaként élni, ön mindezt hogyan éli meg?

Számomra a megtiszteltetés. A kérdésére válaszolva, nagyon jól érzem magam ebben a szerepkörben, jó érzés ezzel a tudattal élni. Idestova 50 éve kötődöm a futballhoz, illetve az Athletic Bilbaóhoz, ami nem kevés. 18 éven át szolgáltam a klubot játékosként, aztán edzői feladatot is vállaltam, nincs olyan korosztály, ahol ne dolgoztam volna, és egy idény erejéig az első csapatot is treníroztam. 12 éve az elnökség tagja vagyok, mindenhova elkísérem a csapatot. Ezt a feladatot is nagyon szeretem.

Ha Magyarországon szóba kerül Spanyolország, és közhelyeket szeretnék sorjázni, akkor kiemeljük a gyönyörű tengerpartot, a flamencót, a „paellát”, és miért is ne, Iribart. Mit szól ehhez?

Köszönöm szépen, de ezt túlzásnak tartom. Tény, sok éven keresztül szolgáltam a futballt, és a nevem belevésődött a szurkolók memóriájába. Ismernek, népszerű vagyok, és a gyerekek körében is, hiszen a szülők sokat mesélnek a gyerekeknek az egykori legendákról. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy a gyerekek is tudják, ki vagyok.

Miért akart kapus lenni? Nem lett volna jobb a mezőnyben rohangálni, esetleg gólokat rúgni?

Első perctől kezdve beleszerettem ebbe a szerepkörbe, vonzódtam hozzá. Már az iskolában is kapus voltam, sőt, a tengerparton, az egymás közötti játékban is én védtem az egyik kaput. Hozzáteszem, annak idején az iskolák közötti bajnokságnak hatalmas presztízse volt. Arra emlékszem, hogy amikor először beálltam a kapuba, jó érzés vett hatalmába, és rögtön tudtam, hogy a legjobb helyen vagyok. Ráadásul a védés is jól ment, és magam is úgy gondoltam, hogy jó az, amit csinálok, sőt, a csapattársaim is úgy ítélték meg, hogy jól végzem a dolgom. Eleinte nem voltak nagy elvárásaim, védtem és kész, aztán egy szép nap az Athletic Bilbaónál találtam magam.

Ön mindig is Athletic-drukker volt?

Igen, noha én Guipuzcoa tartományból származom, Zarautzból. Földrajzilag a Real Sociedad állt közelebb hozzánk, ennek ellenére a család az Athletic Bilbaónak szurkolt. Ebben az is közrejátszott, hogy akkoriban az Athletic volt a divatos csapat, a bajnokcsapat, és az elsőhöz mindig jobban vonzódnak az emberek. Az Athletic-szemlélet mindig is közel állt hozzám, hiszen a klub nemes értékeket képvisel, és olyan játékosokat tudhatott a soraiban, mint Telmo Zarra, Piru Gaínza, Rafael Iriondo vagy José Luis Panizo. Ezek a futballisták korszakos zsenik voltak, a spanyol válogatottban is szerepeltek. Hatalmas népszerűségnek örvendtek, labdarúgó és emberi kvalitásaikat mindenki nagyra tartotta. Az ő útjukat szerettem volna bejárni én is.

Abban az időben könnyű volt felkerülni az első csapathoz? Akkor könnyebb volt, mint most? Tudom, az időket nem lehet összehasonlítani egymással.

Nagyon nehéz erre a kérdésre egzakt és mindenki által elfogadott választ adni. Pusztán csak a tehetség, az adottság nem elég, a szerencse nagyon fontos szerepet játszik egy pályafutás során. Ahhoz is szerencse kell, hogy egyáltalán felfigyeljenek rád, de mindez kevés, ha az utat során Fortuna istenasszony cserben hagy. Hiába alakul jól egy karrier, egy váratlan sérülés szertefoszlatja az álmokat, és persze egy pályafutás akkor mondható jónak, ha eredményekkel párosul. Egy életút legfontosabb pillére a szerencse. És akkor ott vannak az apró kis momentumok, nüanszok, amelyek egy trófeáról döntenek. A győzelem ismertséggel, popularitással párosul. A sors kegyes volt hozzám, hiszen már 21 évesen Európa-bajnokságot nyertem a spanyol válogatott tagjaként. Az elődöntőben Magyarországot, a döntőben Szovjetuniót vertük. Ez a torna meghatározta a további pályafutásomat, hiszen innentől kezdve ismertté váltam. Az ismertség felelősséggel jár, kötelességekkel jár, hiszen tőled csak a jót fogadják el.

Alighogy bemutatkozott a válogatottban, máris a hazai rendezésű Európa-bajnokságon kellett védenie. Említette, hogy a hazai rendezésű Európa-bajnokságon a magyarok ellen léptek pályára az elődöntőben. Nem volt egy könnyű meccs. Ön hogyan emlékszik vissza erre a mérkőzésre?

A magyaroknak kiváló csapatuk volt. Rendkívül kiegyenlített volt a találkozó, a rendes játékidő nem hozott döntést, a hosszabbításban rá kellett tennünk egy lapáttal. 90 perc után 1-1 volt, Albert nagyot játszott, világklasszis futballista volt, egy igazi „goleádor”. Az évek folyamán sokszor összetalálkoztunk a pályán, megdolgoztatott rendesen, nem unatkoztam mellette. A mérkőzés sokszor eszembe jut: nagyon jó meccs volt, játékos, sokkal látványosabb, mint a döntő, a szovjetek ellen. Egy ilyen meccset nem lehet elmesélni, ezt látni kell, megélni kell. Mindkét csapatnak megvoltak a gólszerzési lehetőségei. Gyűrtük egymást rendesen. A spanyol válogatott jól játszott, Pereda révén vezetést szereztünk, a nagy Bene egyenlített, és a hosszabbításban Amancio gólja pontot tett a párharc végére.

Akkoriban klubszinten is sokszor összefutott a magyarokkal, és már-már elképzelhetetlen volt, hogy az Athletic valamelyik kupasorozatban ne halásszon ki magának egy magyar ellenfelet. Milyen emlékei vannak azokról az összecsapásokról?

A magyar futball főszerepet játszott az világ labdarúgásának színpadán és a magyar klubcsapatokat a legmagasabb szinten jegyezték. A Ferencvárossal többször is meccseltünk a Vásárvárosok Kupájában. Játszottunk az Újpesttel is. Az Athletic, korábban, minden idők egyik legjobb klubcsapatával, a Puskás, Czibor és Kocsis fémjelezte Honvéddal is összemérte tudását. Abban az időszakban még csak ismerkedtem a futballal, 13 éves lehettem. A két együttes hatalmas meccseket játszott egymás ellen. Aztán volt szerencsém pályára lépni Puskás, Czibor és Kocsis ellen a Real Madrid, illetve a Barcelona elleni meccseken. Kubaláról sem szeretnék megfeledkezni. A maiaknak nehéz lenne elmagyarázni, milyen nívót képviselnek. Akkoriban, Di Stefanóval egyetemben szerintem ők jelentették a krémet Európában.

Ön a Málaga ellen debütált a spanyol élvonalban, és a Real Madrid ellen játszotta az első mérkőzését a San Mamés-stadionban. Azt olvastam, hogy az Athletic vezetett, aztán tizenegyeshez jutott a Real. Puskás magához kapta a labdát, és valamit odaszólt önnek. Mit mondott?

Előbb én szóltam oda neki: azt mondtam, Pancho, eszedbe ne jusson berúgni! Nem volt jogos a tizenegyes, hiszen a szabálytalanság a büntetőterületen kívül történt, nem éppen csak kívül, hanem nagyon, de a Real mindig is Real marad. A játékvezető megadta a tizenegyest, a szurkolók őrjöngtek, azt gondolták, ha hatalmas hangzavart okoznak, a tizenegyest senki nem meri elvállalni. Odamentem hozzá, én, a kezdő senki, a nagy Puskás Ferenchez.

-Pancho- így én-, rúgd fölé vagy mellé, mert ha berúgod, itt elszabadul a pokol.

A szemembe nézett, és azt mondta…nem tudom, mondhatom-e?

Mondja csak!

Húzzál be a kapuba, a k…. anyádat!

Behúztam fülem-farkam. Ferenc odaállt és persze berúgta a tizenegyest. Azt mesélték, hogy Puskás spanyol nyelvtudása ezzel a kifejezéssel kezdődött. Később nagyon jó barátok lettünk. Itt dolgozott nem messze, Vitoriában, az Alavesnél. Abban a korszakban sűrűn találkoztunk, kiváló kapcsolatot ápoltunk. Csodálatos labdarúgó volt, megismételhetetlen zseni, és mindemellett kiváló, rendkívül rokonszenves ember. Mesélték azt is, hogy nagylelkűsége, önzetlensége nem ismert határokat. Imádta a jó társaságot, a sört.

A finom ételeket.

Naná! Nagy szeretettel emlékszem vissza Ferencre.

Feltételezem, nem csupán Puskást, hanem Kubalát is a szívébe zárta, aki naggyá tette a Barcelonát játékosként, és később edzőként is irányította. Ráadásul éveken keresztül a spanyol válogatottat is trenírozta. Ön Kubala keze alatt is dolgozott. Milyen kapcsolatban voltak?

Csak jót mondhatok Laciról. Induljunk ki onnan, hogy egyszeri és megismételhetetlen labdarúgó volt, kivételes adottságokkal. Abban a szerencsében volt részem, hogy pályára léphettem ellene. Amikor összetalálkoztunk, már az Espanyol játékosa volt, az edzői feladatokat is ő látta el. Ez volt pályafutása utolsó szakasza. Levezetett, ha úgy tetszik. Nagyon jól össze tudta egyeztetni a két feladatot. A mester néhányszor megzörgette a hálómat. Csodálatosan rúgta meg a labdát, és pazarul lőtte a szabadrúgásokat. A játékintelligenciájáról napokig tudnék mesélni. Hihetetlenül jó futballista volt. Kubalát látni kellett. Barcelonában mítosszá nőtte ki magát. A katalánok imádják. A válogatottnál a keze alá kerültem. Nagyra tartotta a munkámat, és nagy előszeretettel hívta be a válogatottba az Athletic Bilbao játékosait, tisztelte a baszk labdarúgókat és felnézett rájuk. Azt mondta, a baszkok mindent beleadnak, és neki ilyen játékosokra van szüksége. Az Athletic játékosa a garanciát jelentette számára, tudta, hogy aki innen érkezik hozzá, nem fog csalódást okozni. Persze, a szív mellett a képességet is nézte, és az Athletic Bilbao játékosa nem volt híján a technikai adottságoknak. A Kubala-korszakban az is előfordult, hogy a spanyol válogatott öt Athletic-játékossal állt fel. Öttel! Kubala szerette közel érezni magához a játékosokat, joviális figura volt. Ő elsősorban az embert akarta megismerni, nem a futballistát. A dialógus híve volt, szeretett beszélgetni. Kíváncsi volt a véleményedre. Tökéletesen elmagyarázta, mit játszik az ellenfél, és mire kell figyelned a pályán. Nem nagy általánosságokban beszélt, hanem kitért minden egyes játékosra, külön-külön. Akkoriban ez nem volt szokványos, sőt, egyedinek számított. Nem tudom, miből táplálkozott, honnan szerezte az információkat, egy biztos, mindenkiről mindent tudott. Minden ellenfelet ismert, úgyhogy nem érhetett minket meglepetés, és azzal sem védekezhettünk, hogy nem tudtuk. A futball szerelmese volt, izgett-mozgott, érdeklődött. Ezek az információk nagy segítségünkre voltak. Az a hír járta, hogy a deffenzív futball híve, de én cseppet sem értek egyet ezzel a megállapítással, hiszen Kubalától nagyon távol állt a védekező futball. Ő a támadójáték híve volt. A mester mindig ugyanazzal a mondattal, felkiáltással fejezte be az elemzést, az ellenfél analizálását, és mindegy, hogy egy csatárhoz vagy egy védőhöz beszélt, esetleg az ellenfelet magasztalta. Mindig ugyanazt mondta.

–Neked nem okozhat gondot ez az ember, érted? Te jobb vagy, sokkal jobb. Sokkal jobbak vagyunk, értitek?

Mindig így fejezte be. Az ő irányítása alatt nagyon sok jó eredményt értünk el. Való igaz, nem nyertünk sem Európa-bajnokságot, sem világbajnokságot, de a versenyszellemmel, a hozzáállással sosem volt probléma. Velem mindig kedves volt, számított rám, számolt velem. Az ő irányítása alatt stabilan védtem a spanyol válogatott kapuját, hét éven keresztül. Kiváló hangulatot teremtett, jó volt ott lenni a környezetében, igazi labdarúgónak érezhette magát az ember. Közösséget formált, számíthattunk egymásra, a bajtársiasság jellemezte a Kubala által irányított spanyol válogatottat!

Mi volt a titka? Hogy tudott ilyen hosszú ideig ilyen magas szinten teljesíteni?

Lépésről lépésre kell haladni.

Tudom, dolgozni kell.

Valóban, keményen kell dolgozni. Edzeni kell. Tudatában kell lenned annak, hogy nem a véletlen műve, hogy te ott vagy, oda kerültél. A képességeidnek köszönhetően figyeltek fel rád. Alázattal kell viseltetni a munka iránt, a napi feladatokkal kell foglalatoskodni, azokat kell jól megcsinálni. Sosem szabad úgy kimenni a tréningre, hogy én már mindent tudok. Ilyen ember nincs, mindig, mindenben lehet egy kicsit javulni. Minden egyes tréning rengeteg tapasztalattal szolgál, úgyhogy amikor leballagsz a pályáról, már tudod, hogy a következő edzésen mit kell másképpen csinálnod. Ha jól végezted a feladatodat a hét folyamán, kijavítottál bizonyos hibákat, akkor nyugodtan mész ki a bajnoki meccsre, nem érhetnek meglepetések. Sosem terveztem, sosem állítottam célokat magam elé, sosem mondtam azt, hogy én akarok lenni a „numero uno”. Napról napra, meccsről meccsre haladtam, és összességében ez a hozzáállás rengeteg jó eredményt hozott a konyhámra. Az eredmények mindig jöttek, nem kellett csalódnom.

A sérülések mennyire befolyásolták a pályafutását?

A sérülések elkerültek.

Csupán ennyi volt a titka? Munka és munka, és amikor idősödött, még több munka?

Minél többet dolgozol, annál szerencsésebben alakul a pályafutásod, és így a sérülésveszélyt is a minimálisra csökkentheted. Amikor azt mondom, dolgozni kell, úgy értem, hogy jól kell dolgozni. Munka alatt ne azt értsük, hogy meló gyanánt csináljunk valamit. Tudatosan kell edzeni, nem ész nélkül. Tudatában kell lenned annak, hogy miben kell fejlődnöm. ahhoz, hogy még jobb legyél. Okosan, intelligensen kell tréningezni.

Abban az időben sokkal nehezebb volt a kapus dolga, ugyanis nem létezett még kapusedző. A futball megváltozott, a kapus feladatai is változtak. Egyetért ezzel?

Igen!

Mit szólt volna egy kapusedzőhöz?

Örültem volna neki, hogyne! Mi saját magunkat edzettük, a legjobb belátásunk szerint tettük a dolgunkat. Nem voltak kapaszkodók. Közös tréningen vettünk részt a többiekkel, a gyakorlás után elvonultunk, és valamelyik csapattársunkat megkértük, hogy adjon be, lőjön, szóval, hogy foglalkoztasson. Bár nem mondta nekünk senki, tisztában voltunk vele, hogy dolgoznunk kell, hogy javulnunk kell, csiszolnunk kell a tudásunkat. Aztán a kapusedző felbukkanásával minden megváltozott. Itt, az Athleticnél én voltam az első edző, aki csak a kapusokkal foglalkozott, ha úgy tetszik, úttörőnek bizonyultam. A nyolcvanas években befejeztem a pályafutásomat, és az akkori koordinátorral, a klub korábbi játékosával, Piru Gaínzával létrehoztuk ezt a munkakört, és azon nyomban el is kezdtem dolgozni. Nem csupán a nagyokra figyeltünk, az ifi- és utánpótlás csapatoknál is kezelésbe vettük a portásokat. Minden növendékkel külön foglalkoztunk. Nagy energiát fektettem ebbe a munkába, és nagyon élveztem ezt a feladatot is.