Egy torreádor világa

2013. 02. 12. 20:54    
Olvasási idő: 9 perc

A Fiesztának az a küldetése, hogy a futballra támaszkodva, közelebb vigye a nézőt Spanyolországhoz, a spanyolokhoz, és ha ezt tekintjük referenciapontnak, akkor a bikaviadalok mellett sem száguldhatunk el szó nélkül. És egyébként is fogadjuk el axiómaként azt, amit a spanyol filozófus, Miguel de Unamuno mondott: „aki nem érti a bikaviadalokat, az Spanyolországot sem értheti meg.” Már a kezdet kezdetén elhatároztam, hogy megkeresek egy igazi, hamisítatlan, hús-vér torreádort. Tudtam, nem lesz egyszerű feladatom, mert Spanyolországban a „torero” legalább olyan népszerű, mint a futballista, azaz majdhogynem elérhetetlen. És egyébként is mit akarhat egy magyar újságíró egy spanyol torreádortól? Ezzel a kérdéssel is szembe kellett néznem, pont, mint bika a torreádorral. Némi bikakultuszi műveltségre már korábban szert tettem. Ez főleg azért fontos, mert a spanyolok cseppet sem veszik jó néven, ha kulturális elemeiket a kívülálló nem tiszteli kellőképpen. Tehát a spanyol kifejezetten örül, ha a flamenco-előadáson véresre tapsoljuk a tenyerünket, de roppantmód ellenszenvessé válhatunk, ha egyszer csak belekezdünk a tánclépésekbe. A bikaviadalok mesevilága amúgy sem hagyott soha hidegen. Bevallom, egyetlen „corridát” sem láttam, mégis hatalmas tisztelője vagyok az előadásnak. A lelke érdekel elsősorban, illetve a mítosz, ami körülveszi. Sok párhuzamot találtam a futball és a bikaviadal között, és ez a gondolat megerősödött bennem, amikor végre összefutottam egy igaz torreádorral. Juan Mora a madridi lakásán fogadta a Fieszta stábját. Egyenesen a szentélyébe vezetett, ahogy ő hívja, a „bodegába”. A mester kitárta előttünk a szívét, a lelkét, beengedett az életébe, ebbe a megmagyarázhatatlan világba, ebbe a vallásba. És csak, hogy érezzem „corridás” magányát, rám adott egy torreádor mellényt. Ebből a világból nincs menekvés.

Mekkora jelentősége van Spanyolországban egy torreádornak, és milyen társadalmi szerep jut neki?

A kezdet kezdetén hatalmas megbecsülés övezte, sőt az idők folyamán végig fontos szerepet játszott a társadalomban, és ez többé-kevésbé manapság is így van. Tény, nagyon sok minden megváltozott. Ma már egyre több torreádor üti fel a fejét az arénákban, megszámolni sem egyszerű az „alternatívákat”, azaz azon viadalokat, amikor újoncot avatnak. A torreádor mindig is egy speciális személy volt, és fontos szerepet töltött be a spanyolok mindennapjaiban. Ma már nem kapunk akkora tiszteletet, ettől függetlenül, Spanyolországban egy „torero” mindig is „torero” marad. A bikaviadalnak hatalmas szurkolótábora van, az értők művészetként tekintenek rá, tisztában vannak vele, hogy a kultúránk részét képezi. Tudja, ez egy olyan liturgia, amelynek rengeteg hódolója van. Azért többen tisztelik, mint ahányan nem.

Azt vettem észre, hogy a torreádorok legalább olyan népszerűek, mint a labdarúgók. Ön is így látja? A torreádor ugyanolyan fontos eleme a társadalomnak, mint a labdarúgó?

Nem egyszerű a kérdés, és nagyon nehéz párhuzamot vonni a torreádorok és a futballisták között, hiszen a bikaviadalok közel sem játsszanak akkor szerepet, mint régebben, a bikaviadalok nem vonzanak, akkora tömegeket, mint a futball. Egy labdarúgó sokkal nagyobb popularitással bír. Mindazonáltal egy olyan ember számára, aki él-hal a bikák világáért, a torreádor a number one, és úgy tekint rá, mint valami felsőbbrendű lényre. Mérhetetlen tisztelettel és empátiával beszél róla.

Lehet, hogy a futball népszerűségben veri az önök világát, ettől függetlenül egy torreádorra majdhogynem úgy tekintenek, mint egy mesehősre. Nagy tisztelet övezi.

Ha valaki egy picit is beleásta magát a mi világunkba, és némiképp elgondolkozott azon, milyen ember lehet az, aki odaáll egy bika elé, hogy megvívjon vele, ámulattal beszél a mi szakmánkról. Összességében csak keveseknek adatik meg, hogy szembeszálljon a bikával. Félreértés ne essék, én nem gondolom, hogy az én mesterségem különb, mint a többi. Nem! Nézze, ez az egész nem más, mint egy enigma, egy rejtély. Nem vagyunk őrültek, mégis kimegyünk az arénába, és kihívjuk magunk ellen a sorsot, szembeszállunk egy vadállattal. Kívülállóként nem egyszerű megmagyarázni, hogy mindezt miért tesszük. Most is, ahogy kimondtam, olyan hihetetlennek tűnik az egész.

Nem vallom magam értőnek, szó se róla, de azt gondolom, hogy ez az egész jóval több annál, mint hogy kimegyünk és lemészároljuk a bikát, hatalmas örömet okozva magunknak és a publikumnak. Megmagyarázná ezt egy picit? Mitől művészet ez a tauromákia, bikakultusz? Mitől életérzés ez az egész?

Ha megnéz egy bikaviadalt, megnézi a mozdulataimat, vagy más kolléga mozdulatait, és most teljesen mindegy, mit csinálunk a rendelkezésre álló eszközeinkkel, láthatja, hogy ezekben rengeteg érzés van. A bika ott van a közelünkben. Ez az, amit nem lehet megmagyarázni, csak azt tudja, aki benne van, aki csinálja. Mi szeretjük, ez az életünk, egy ízvilág, formás, kecses, artisztikus keretbe zárva. Rendkívüli, egyedi érzés, nincs ehhez fogható. Nem véletlen, hogy festőművészek, szobrászművészek, írók sokaságának szolgált témául a bikaviadal, a „corrida”. A bikaviadal-központú témáknak se szeri, se száma. A torreádor üzenete eljut ahhoz, aki vevő rá, aki érzékeny, aki kitárja a szívét felénk, aki együtt tud érezni velünk, aki be akarja fogadni azt, amit lát. Szóval, ezek a mi érzéseink, de mondom még egyszer, ezeket nem lehet szavakba csomagolni, hál’Istennek azért néhány írónak sikerült. A bika végül meghal, elpusztul, de az a ceremónia, az előadás, az aktus része. Az előadás a halálban kulminál. Azt hiszem, a bika, a vad bika, a „toro bravo”, sok minden más mellett, azzal a küldetéssel jött a világra, hogy egy arénában harcoljon és ott is haljon meg. Ha nem létezne bikaviadal, bikák sem léteznének, hiszen nem egyszerű bikát tenyészteni. A „corridák” jelentik a bika végzetét.

Elmondtuk, hogy a spanyol ember nagy tisztelettel viseltetik a torreádorok iránt, ez többször szóba került, kiveséztük. A torreádor, feltételezem, a bikát tiszteli, de nagyon.

Ez így van.

Mert nemes ellenfél, nem?

Nézze, mi, torreádorok mindent a bikának köszönhetünk, a hírnevünket, azt, amink van, mindent.

Tehát a bika nem egy puszta tárgy.

Ugyan már! Minden a bika körül forog, a „corrida” bikaközpontú. A bika a műfaj tengelye. Sokaknak felettébb furcsa lesz az, amit mondok, de mi szó szerint szeretjük a bikákat.

A néző, aki a lelátón ül, kinek szurkol, a torreádornak vagy a bikának? Kinek van nagyobb szurkolótábora?

Nézze, vannak „toristák”, azaz bikapártiak, és vannak „toreristák”, azaz torreádor-pártiak. Legalábbis ezt beszélik. Első blikkre úgy tűnik, hogy aki az egyiknek szurkol, a másiknak biztos, hogy nem, de én azt gondolom, hogy a kettőt nem lehet különválasztani egymástól, csak egységesen szabad, lehet kezelni ezt a kérdést. Nem hiszem, hogy van olyan, aki csak az egyik tábort erősíti. Egy bikaviadalon az ember elvárja, hogy legyen egy bika, amely kellő komolysággal, vadsággal küzd, és egy torreádor, aki odateszi magát, aki szó szerint jelen van a viadalon, mert ha az egyikből vagy a másikból valami hiányzik, akkor aligha beszélhetünk művészetről.

Mester, ön hogyan vált Spanyolország egyik leghíresebb torreádorává? Milyen út vezetett a fámáig? Gondolom, megdolgozott érte.

Az én sorsom már gyerekkoromban eldőlt, hiszen a családban a bika körül forgott minden. Édesapám „novillero” volt, rengeteg tapasztalatot gyűjtött, és ő mindezeket megpróbálta átadni nekem. Miután az életünket visszük vásárra, toleránsabbak vagyunk, érzékenyebbek, emberibbek. Édesapám igyekezett ezeket a pozitív, nemes emberi tulajdonságokat belém táplálni. Nagyon nehéz időkben végezte a munkáját és kockáztatta az életét, de az imént felsorolt emberi kvalitásokból nem engedett. A háború után nem lehetett könnyű dolga. Nekem szerencsém volt, hiszen édesapám mindig a helyes útra, irányba terelt. Nagyon korán elkezdtem, hatévesen. Hatévesen odaálltam a bika elé, pedig ne tudja meg, mennyire féltem. Igen, de az elszántságom legyőzte a félelmemet, én torreádor akartam lenni, és kész. Gondolhatja, nem akartam kimenni, de apu addig-addig piszkált, szurkált, lökdösött befelé, hogy egyszer csak ott találtam magam az aréna kellős közepén egy fiatal bika társaságában. Néhány nap múlva egy belső hang visszaszólított az arénába, szükségem volt az érzésre. Ezt hívják elhivatottságnak, vokációnak. Ez ott lapul a lelkünk legmélyén. Ez egy leírhatatlan érzés. A kérdésére válaszolva,

Az elszántság ugyanaz?

Ugyanaz, persze, némi tapasztalattal fűszerezve. Az évek során felgyülemlik benned az a sok élmény, tapasztalat. A bátorságom nem lankad, de egy torreádor esetében nem is lehet másképp. Most már nagyobb biztonságot érzek, bizonyos dolgokat tudatosabban csinálok, mint korábban, amikor még nem bírtam ekkora tapasztalattal. Ez a tudatosság segít neked abban, hogy meddig menj el, mert tudod, hogy bizonyos cselekedetek milyen kockázattal járnak. A kockázatot a minimálisra csökkented. Azért is érzem magam biztonságban, mert megismertem a bikát. Én tisztelem a bikát, felnézek rá, de nem csupán én, minden egyes pályatársam így van ezzel. Most sokkoló lesz az, amit mondok. Való igaz, a végső kegyelemdöfést mi adjuk meg a bikának, mi öljük meg, ez igaz, ugyanakkor a bika így is, úgy is elpusztulna, megölnék más eszközökkel, másképpen. A vágóhídon végeznék. A vadbika rendkívüli állat, forróvérű, és én biztos vagyok benne, hogy a bika harcolni akar az arénában és ott akar meghalni. Meggyőződésem, hogy meg akarja mutatni, milyen is egy igazi bika.

A labdarúgás világában nagyon fontos a csapategység, feltételezem, a torreádorok világában sincs ez másképp. Ha a gépezet nem működik olajozottan, a „corrida”, nemes egyszerűséggel nem lehet jó.

Röviden és tömören: igaza van! Mindenkinek megvan a maga kisebb-nagyobb feladata.

Bizalmi emberekre van szükség, és talán a bajtársiasság az önök világában hangsúlyosabban jelentkezik. Erre a „cuadrilla”, a torreádor csapata a legékesebb bizonyíték.

Együttműködünk, és csapatban dolgozunk, mindannyian jól akarjuk végezni a dolgunkat. Ez is összekovácsol minket. A torreádorok között van versengés, de ez egy egészséges rivalizálás. Minden készséget kizáróan egy-egy „corrida” alatt minden torreádor meg akarja mutatni, hogy jobb, mint a másik, de mihelyt vége az előadásnak, barátként válunk el egymástól. Mi, torreádorok felnézünk egymásra, csodáljuk a másik munkáját. Nincs bennünk irigység.

Szóval a torreádorok között valóban létezik bajtársiasság, ez nem csak holmi mendemonda.

Létezik, persze!

Akkor a torreádorok tisztelik egymást, és legfőképpen egymás munkáját, és ez sajnos nem minden szakmáról mondható el. Jól ismerik egymást, a kölcsönös megbecsülés jellemzi a relációjukat. Példának okáért a labdarúgók egója sokkal nagyobb, legalábbis én ezt tapasztaltam. Megesik, hogy irigykedve figyelik egymást, aki többet nyer, az majdhogynem ellenséggé válik egy másik kör szemében.

Nézzen ide, egy torreádor nagyon gyorsan felnő, ripsz-ropsz éretté válik. Észre sem vesszük, és már felnőttek vagyunk. És ez komoly szerepet játszik abban, hogy a dolgokat másképpen lássuk, más szemszögből közelítsük meg. Ha valaki sikeres a mi szakmánkban, akkor felnézünk rá, és ezt mondjuk, ez igen, megérdemelte a sikert, jobb, a munkáját jobban végzi. Nem a véletlennek köszönhetően jutott el ideáig. Ez nem befolyásolja a mi munkánkat, az élethez való hozzáállásunkat. A régmúlt torreádorait tartjuk szem előtt, számunkra ők jelentik a példát, a kiindulási pontot, az igazi nagy „maestrókat”, akikből merítettünk és akiktől rengeteget tanultunk, és nemcsak szakmát. Az ő iránymutatásuk szerint tesszük a dolgunkat a mindennapok során.

Ilyen például a messze földön híres Manolete…

Manolete, vagy Antonio Ordonez, Paco Camino, „El Viti”, és így tovább…

Ők olyanok, mint a futballban Puskás, Kubala, Czibor vagy Kocsis…

Abszolút. Ez nem túlzás. Ugyanaz a szint. Ők a mi elődeink. A mi dogmáink. Számunkra ez egy vallás, és ők a legfőbb papjaink.

Mi jelenti a legnagyobb elismerést egy „torero” számára? Mi a csúcspont? A levágott fülek a kézben? Az, hogy a kollégák a vállukra veszik, és így ünneplik a tömeggel egyetemben? Mi? A tapsvihar, ami egy-egy megmozdulást kísér? Gondolom, ez is más Andalúziában, történetesen Sevillában, mint Spanyolország más régióiban.

Nézzen ide, én más szemszögből közelítem meg ezt a kérdést. A „lidia”, a harc kellős közepén, amikor ott állsz a bikával szemben, megfeledkezel mindenről, és már-már önkívületi állapotba kerülsz. Amikor csak az ösztöneidre hallgatsz és a külvilág megszűnik számodra, nos ez az igazán felemelő érzés, ez a legékesebb díj. Leírhatatlan dolgok lesznek úrrá rajtad. És teljesen mindegy, hol vagy, egy kis faluban, egy piciny arénában 2 ezer néző előtt, vagy a világ legnagyobb színpadán, ahol 25 ezren, vagy többen lélegzetvisszafojtva figyelik a mozdulataidat. Mint mondjuk a madridi Las Ventas-Arénában. Ezek a színpadok nyújtják a legtöbbet, de ez kétélű fegyver, ezek is veszik el a legtöbbet. Ilyenek a madridi fellépések: a diadal sokat ad, a gyenge szereplés azonban egy időre megpecsételi a sorsodat. Ez a legnagyobb színpad, itt nem lehet hibázni.

A Ventas a bikaviadalok Santiago Bernabéuja.

Amikor ott állsz, akkor, mondom még egyszer, teljesen mindegy, hogy hányan néznek és mekkora színpadon végzed a feladatodat. Ha jól teszed a dolgod, akkor az üzeneted eljut a publikumhoz, és ennél jobb érzést el sem tudok képzelni. Ez a nagy dolog, és nekem csak ez számít. Persze, ennek az egésznek akkor van igazán nagy visszhangja, ha a Ventasban csinálod, a mi Bernabéunkban.

Vicente Blasco Ibanez regényének, a „Vér és Aréna” című csodálatos műnek a főhőse egy szerelmetes torreádor, bizonyára ismeri az írásművet. Ez a torreádor ösztönből végezte a dolgát, bátor volt, sőt vakmerő, és talán azért, mert fel sem fogta, mit csinál, mire vállalkozott. Nem volt tisztában a műfaj veszélyeivel. A kérdésem egyszerű: torreádornak születni kell, vagy bárkiből torreádor válhat? Hogy van ön ezzel e kérdéssel?

Torreádornak születni kell, de ha valaki szorgalmas, akkor azzá lesz, még akkor is, ha Isten nem torreádornak teremtette. Hogy mondjam? Az ember menet közben tanulja meg a szakmát, nem úgy születik, hogy mindent tud a bikáról, a harcról. Ha van benned akarat, kitartás, elszántság és kellő erő, akkor jó torreádor válhat belőled. Az elhivatottság alapvető, és sok mindenről le kell mondanod, ha ezt a pályát választod. Bíznod kell magadban, és nem szabad hagynod, hogy az akadályok, minthogy van belőlük bőven, elbizonytalanítsanak. Ha nagyon elszánt vagy, akkor minden akadály elhárul, és eléred a célodat. Összetett dolog ez is, mint szinte minden az életben.

Azt tapasztaltam, hogy a futball nyelvezete nagyon sok kifejezést kölcsönzött a bikaviadalok nyelvezetéből. Mondok egy-két példát: sok csatárról mondják azt, hogy olyan, mint egy vadbika. Egy-egy kiscsapat sokszor kiérdemli a „megkegyelmezett” jelzőt, abban az értelemben, hogy emelt fővel hagyja el a játékteret, miután egy jóval erősebb ellenféllel találkozott. És sorolhatnám a példákat. A „corridák”nagyon komoly hatást gyakorolnak a futball világára, nemde?

Nagyon sok kifejezés vándorolt át a futball nyelvezetébe, de a politikai kifejezések szótára is kölcsönzött a tauromákia világából.

Hány corridát tudhat maga mögött?

Nagyjából olyan 800 bikaviadalon vagyok túl. Felléptem Spanyolországban, Franciaországban és tengerentúlon is.

És még mindig nem volt elég…

Nem.

Ön is el akarja érni az ezret, mint Pelé, aki ezerszámra lőtte a gólokat…

A számok, a statisztikák hidegen hagynak. Betűpárti vagyok. Jobb szeretek írni. Mondjuk a homokba, a köpenyem segítségével egy-egy „corrida”során. A matematika sosem volt az erősségem, csak a fiam meg ne tudja! Torreádorkodni akarok, nem számolgatni.

Azt mondják, hogy nem torreádor az, akit legalább egyszer nem öklelt fel a bika. Nem is olyan régen ön is megjárta Jaenben. Mesélne egy picit erről?

Az nagyon kemény volt, majdnem belehaltam. A jobb combomat nyársalta fel a bika. Beletörődtem a sorsomba, úgy voltam vele, végem van, nehéz pillanatokat éltem meg.

Egy torreádor felkészült arra, hogy bármikor meghalhat? Tudom, nem egyszerű kérdés.

Tudod, tisztában vagy vele, hogy bármikor bekövetkezhet a tragédia, de nem gondolhatsz folyton erre. Ha folyton ez járna a fejedben, akkor igencsak be lennének határolva a mozdulataid, nem akármilyen gátakkal kellene szembenézned. Benne van, ez egy olyan adó, amit néha meg kell fizetni, nincs mese. Lelkileg fel kell rá készülni, nem hessegetheted el magadtól a gondolatot. Nem volt egyszerű visszatérni az arénába a súlyos sérülések után, de az embernek le kell győznie a félelmet, és még ha van is benned félsz, a néző ebből semmit sem vehet észre. Ilyenkor saját magadra is kíváncsi vagy, vajon hogyan reagálsz, hogyan végzed a feladatodat. Nem egyszerű. Eddig nem volt probléma, gyorsan magam mögött hagytam a nehéz időszakokat. Gyorsan túlléptem ezeken a szituációkon.

Mi a vágya? Mit szeretne, hogyan emlékezzenek önre 150 év múlva itt, Spanyolországban? Milyen kép maradjon meg a torreádor Juan Moráról?

Nem szeretném különválasztani a torreádor Juan Morát az ember Juan Morától. Én megpróbáltam szerényen élni az életem, alázattal viseltettem a munkám és az embertársaim iránt, és roppantmód szeretném, ha elsősorban ez jutna az emberek eszébe rólam. Teljesen hétköznapi figura vagyok, nem vagyok különleges, más, mint a többi. Nézzen ide, ami a torreádorkodásomat illeti, remélem egyszer azt fogják mondani, Juan Mora jó torreádor volt. Ezt a bókot most aláírnám.

Nagyon szépen köszönöm, mester. Nagyon nagy élmény volt beszélni önnel, egy érintettel, erről a csodálatos világról, a bikák és a „torerók” már-már hiedelemvilágáról. Bízom benne, hogy a magyar tévénézők, olvasók egy picit közelebb kerültek ehhez a világhoz, életformához, amit egyszóval bikakultusznak hívunk.

Nagyon örültem a beszélgetésnek.