Baresi, il capitano

2013. 03. 11. 11:15    
Olvasási idő: 5 perc

Az interjú előtt megkérdeztem Baresitől, igazak-e azok a pletykák, melyek szerint Frank Rijkaard nagyokat aludt Arrigo Sacchi taktikai értekezletein.

Baresi nevetve azt válaszolta, nem, dehogy, aztán elkezdtük beszélgetni.

Baresi úr, én most arra készülök, hogy interjút készítsek önnel. A 18 éves Baresivel nem lett volna egyszerű dolgom.

Hát nem! E tekintetben is fejlődni kell, és minél tapasztaltabb lesz az ember, egyre inkább megnyílik és hozzászokik ahhoz, hogy felszabadultan nyilatkozzon a kamerák előtt. Ezt is meg kell szokni. Félénk, visszahúzódó srác voltam, kerültem a nyilvánosságot, és mindent elkövettem annak érdekében, hogy ne kelljen nyilatkoznom. A kérdésére válaszolva: valóban nehéz volt szóra bírni akkoriban.

A korabeli újságcikkekből kiderül, hogy ön 14 évesen árván maradt. Mondhatjuk azt, hogy a továbbiakban a Milan volt a családja?

Igen, a Milan a 2. családom, én inkább így mondanám. 14 éves koromban érkeztem Milánóba, a Milanhoz, most már több mint 30 éve a piros-feketékhez tartozom. Valójában ebben a családban nőttem fel, elfogadtak, mindig is jól éreztem magam itt. A Milanban játszottam, a Milannal nyertem a trófeákat egyiket a másik után, a Milannal éltem meg az első csalódásokat, ez is az élet része, a sportélet része. Hálás vagyok a Milannak mindazért, amit tett értem, és boldog vagyok, hogy az én munkámat is elismerték.

Az ön karrierje is úgy kezdődött, mint sok más világsztár pályafutása, említhetném például Butraguenót, azaz egy bukással.

Mire gondol?

Arra, hogy az Internazionale tesztjén nem felelt meg.

Valóban így történt. A bátyám, Giuseppe nyomdokain szerettem volna haladni, aki az Internazionaléban játszott, így én is oda jelentkeztem próbajátékra. Nem ment a játék, így utólag nem is tudom, mi lehetett a probléma, tényleg, fogalmam sincs. Nézze, a sors akarta így. A következő állomás a Milan volt, ahol kijött a lépés, és elkezdődhetett az én kalandom.

Ön szinte gyerekként belépett egy olyan öltözőbe, ahol Gianni Rivera öltözött többek között. Hogyan fogadták az első csapatnál a nagyon fiatal, ám roppant tehetséges Baresit a nagyok?

Jól, és szükség is volt a támogatásukra. Még nem voltam 18 éves, amikor a Verona ellen debütáltam a Serie A-ban olyan társaságában, mint Rivera, Bigon vagy Albertosi, akik hatalmas tapasztalattal rendelkeztek, igazi egyéniségek voltak. Rivera fantasztikus játékos volt, ő volt a csapatkapitány, a Milan numero unója, aki mindig különös figyelmet fordított a fiatal játékosokra. Nagyon sokat tanultam tőle, rendkívül szűkszavú volt, mégis kiválóan kezelte a társakat a pályán és azon kívül egyaránt.

Az 1982-es spanyolországi világbajnokságon a lelátóról szurkolt válogatottbeli kollégáinak, akik világbajnokok lettek. Volt önben némi keserűség amiatt, hogy nem kapott lehetőséget az akkori szövetségi kapitánytól, Enzo Bearzottól?

Én is részese voltam annak a kalandnak, de egyetlen percet sem játszottam. Mindenesetre tapasztalatszerzésnek nagyon jó volt, hiszen azt a „Squadra Azzurrát” kiváló játékosok alkották, világklasszisok. Később nagy hasznomra váltak a Spanyolországban megszerzett tapasztalatok.

Önről azt mondták, hogy olyan, mint egy edző a pályán, a trénerek meghosszabbított keze, szóval az edzők első számú segítője. Milyen kapcsolatban volt az edzőivel, Bearzottal, Vicinivel, Sacchival?

Nézze, végig a pályafutásom során kiváló kapcsolatot ápoltam az edzőkkel. Volt egy olyan adottságom, amivel az edzők segítségére lehettem, gyorsan „megfejtettem”, mit akar játszani az ellenfél, ezért lehettem fontos játékos. Fontos játékos a védelemben, hiszen hátulról én irányítottam a csapat játékát, de a sikerekhez klasszisok kellenek, és én szerencsés voltam, mert zsenikkel futballoztam együtt, így az én dolgom is könnyebb volt.

Azért is kérdeztem rá az edzőkkel való kapcsolatára, mert úgy tudom, annak idején újdonság volt az Arrigo Sacchi által bevezetett, soha véget nem érő taktikai értekezlet. Egy picit unalmasak voltak ezek a hosszúra nyúló monológok, amiket a Parmától érkezett Sacchi tartott, nem?

Az elején nem, de később…..Meg akarta értetni velünk a futballról alkotott filozófiáját, meg akarta ismertetni velünk a gondolatait, az újításait, és mi nagyon kíváncsiak voltunk ezekre a hókuszpókuszokra. Tudni akartuk, hogy ez számunkra milyen előnyökkel jár majd. Hamar felismertük, hogy hatalmas hasznot húzhatunk a Sacchi-féle elméletekből, aztán hatalmas lelkesedéssel vágtunk bele a munkába, mert roppant kíváncsiak voltunk, hogyan is néz ki ez az egész a gyakorlatban.

Sokszor elgondolkozom azon, hogyan lehetséges az, hogy olyan emberek, mint Sacchi vagy Benitez, akik magas szinten nem futballoztak soha, a futballt, edzőként az újuk köré csavarták és művészi szintre emelték?

Nézzen ide, hol van megírva, hogy egy futballista minden áron edzőként kell tevékenykedjen, ha befejezi a pályafutását? Az sem törvényszerű, magától értetődő, hogy egy nagy játékos végül nagy edző lesz. Dehogy lesz! A kettő között én nem látok összefüggést. Edzőnek lenni nagyon nehéz feladat, ez egy másik szakma. Tehát, ha valaki tanul, komolyan foglalkozik a játékkal, nagy edzővé válhat még akkor is, ha soha még egy görbét sem rúgott a labdába, nemhogy egyeneset. Ez egy rendkívül komplex feladat, jó pszichológusnak kell lenni, tudni kell kezelni a társaságot, ráadásul ezen kvalitások nélkül nem is érdemes nekivágni. Sacchi mindezen tulajdonságokat a legmagasabb szintre fejlesztette, és noha nem futballozott, kiváló edző lett belőle.

Igen, de ezekhez az ideákhoz játékosokra is szükség volt, olyanokra, mint Gullit, Van Basten, Rijkaard vagy Baresi.

Ha győzni akarsz, akkor szerződtess világklasszisokat és olyan edzőt, aki nem tesz bennük kárt. Az edző kidolgozza a taktikát, mindenkire kiszabja a feladatot, de a meccset a játékosok nyerik meg. Klasszisok nélkül nem lehet eredményeket elérni.

Maradjunk még egy picit a taktikánál. Christian Vieri nyilatkozta nemrég, hogy pályafutása során olyan 1000-1500 taktikai variációt gyakorolt, de éles meccsen egyetlen olyan kombinációval sem találkozott, amelyeket az edzők ráerőltettek. Sacchinak mégis hogyan sikerült átadnia a gondolatait?

Az egy rendkívüli időszak volt. A Milan újított, és olyan szisztémával állt elő, amelyre a világ futballja nem volt felkészülve. A letámadásos játék, a lestaktika újszerű dolog volt. 10 évvel később ezzel a játékfelfogással már nem lehetett nyerni, de az elején mindent zsebre tettünk, mert az ellenfelek nem tudtak mit kezdeni ezzel a játékkal. Vierinek igaza van, hiszen az edzés, az edzés, a meccs, az meccs, ott az ellenfél és ez nem elhanyagolható dolog. Nézze, a futballban elengedhetetlen a tehetség, taktika ide, taktika oda, a meccset mindig a klasszisok döntik el, egy-egy váratlan megoldással.

Mondhatjuk azt, hogy Sacchinak köszönhető, hogy a Milan akkori játékosai közül jó néhányan, Ancelotti, Van Basten, Gullit, Donadoni, Rijkaard és sorolhatnám, többé-kevésbé sikeres edzők lehettek?

Abszolút. Sacchi vagy Capello munkássága a klubcsapatnál, vagy a válogatottnál mindenkire nagy hatással volt, tehát az említett játékosok nem akármilyen alapokkal rendelkeztek, amikor elkezdtek edzősködni. Persze folyamatosan tanulni kell.

A ’94-es világbajnokság pozitív vagy negatív tapasztalat az ön pályafutásában?

Mindenképpen pozitív.

Annak ellenére, hogy kihagyta a büntetőt a döntőben, a mindent eldöntő párbaj során?

Ennek ellenére. Nagyon kemény világbajnokság volt. Rendkívüli események kísérték a tornát. Iszonyatosan meleg volt, a norvégok ellen megsérültem, és akkor úgy tűnt, a világbajnokság befejeződik számomra. Megműtöttek, de 25 nap múlva már a döntőben szerepeltem. Nem gondoltam volna, hogy lehetőséget kapok a kezdőben. Nagyon örültem, és pályafutásom egyik legjobb meccsét produkáltam.

Beszélhetünk Baresi-titokról, Baresi-kódról? Mi kell ahhoz, hogy valakiből Franco Baresi legyen?

Nézze, adottság nélkül ez nem megy. Ez alapvető, aztán fontos, hogy az ember szenvedéllyel csinálja, legyen lelkes az utolsó pillanatig, tegye oda magát mindig, aztán ott van az áldozatkészség, továbbá a tréninget ne kötelességként, nyűgként fogja fel, hanem élvezze ki az utolsó pillanatig. Minden edzésre úgy kell kimenni, mintha az első lenne. A győzelmeket el kell felejteni, és mindig a következő kihívásra kell koncentrálni.

Az ön bátyja, Giuseppe az Internazionale legendás játékosa. A családban megy a zrika?

Nem, mi olyannyira tiszteljük, szeretjük egymást, olyan jó barátunk vagyunk, hogy játékos korunkban is csak a meccs közben voltunk riválisok. Abban a pillanatban, hogy lefújták a meccset, a mi párharcunk is befejeződött.

Köszönöm a beszélgetést.

Én is köszönöm.