Dani, a bilbaói goleádor

2013. 12. 21. 14:08    
Olvasási idő: 9 perc

Dani, nagyon szépen köszönjük, hogy szakított ránk egy kis időt. Augusztusban beszélgetünk, furcsamód esik az eső, miközben az ország más régióiban hét ágra süt a nap. És ha már itt tartunk, azt hiszem, nem csupán az eső miatt tartottak az ellenfelek a bilbaói fellépéstől.

Az ellenfelek nem szívesen jöttek Bilbaóba, hiszen tudták, hogy nehéz feladat vár rájuk, ugyanakkor a San Mamés-stadion minden futballista számára hatalmas kihívást jelentett. A „Katedrális” mindig is egy rendkívül vonzó létesítmény volt, amolyan angolos, kiváló hangulattal, ahol a néző valóban részese volt az eseménynek, hiszen csak centiméterek választották el a küzdőtértől. Tény, mindenki félt tőlünk, hiszen a Bilbaót nem nagyon lehetett megverni a San Mamésben. Az ellenfelek tartottak az Athletictől, de ki nem hagyták volna a bilbaói fellépést, hiszen mi mindenkit nagy szeretettel fogadtunk.

A háttérben éppen az új San Mamés épül, tulajdonképpen a régi mellé. Mit érez, amikor erre jár és nem látja a régi stadiont, ahogy ön is említette, a „Katedrálist”, amit a világon mindenhol ismernek.

Az egyik pillanatban szomorúság járja át a lelkemet, hiszen egy valóságos katasztrófaként élem meg, mintha háború söpört volna végig a szeretett stadionomon, ami éveken át az otthonom volt. Borzasztó látni a törmeléket, a régi stadion maradványait. A másik pillanatban boldogságot érzek, ugyanis látom, hogy mi is haladunk a korral, a világ változásaival mi is lépést tartunk, és ez büszkeséggel tölt el. A futball változik, a szokások is változnak. Most még keveset látni belőle, de meggyőződésem, hogy az új San Mamés Európa egyik legszebb létesítményeként fog díszelegni, és sokak számára mintaként fog szolgálni. A pártoló tagok több kényelmet élvezhetnek, a változások elsősorban nekik kedveznek, de a játékosoknak is. Elégedettnek kell lenni, és úgy kell az egészet felfogni, hogy az Athletic Bilbao életében egy új etap kezdődik. Nagy dolognak tartom, hogy az új szinte a régi helyére épül, amit szinte csak itt, Bilbaóban lehetett megvalósítani. Valóban, kettős érzés kering bennem: szomorú vagyok, mert valamit elveszítettünk, ugyanakkor boldog, mert lesz egy csodálatos, mások számára modellként szolgáló stadion.

Mi, Magyarországról úgy tekintünk az Athletic Bilbaóra, mint egy mintaklubra, felnézünk rá. Tudnia kell, hogy nálunk nagyon sokan szimpatizálnak a csapattal, és nem csak azért, mert eredményes, hanem azért is, mert évszázadok óta kitart a filozófiája mellett, csak baszk, illetve saját nevelésű játékosokra támaszkodik, ami a helyieket büszkeséggel tölti el. Mi is valójában az Athletic Bilbao? Hogyan tudná megfogalmazni, szavakba plántálni?

Azt hiszem, a lényeget elmondta. Az Athletic Bilbaót pont ezekért a dolgokért csodálják Spanyolországban és a nagyvilágban. Minden egyes szurkoló egy ilyen csapatot szeretne, egy ilyen együttes meccseire szeretne kijárni, egy olyan együttest dédelget az álmaiban, amely saját nevelésű, helyi, hazai futballistákból áll, akik a legnagyobbak ellen is képesek felvenni a harcot, de más fegyvereket használva. Mi, játékosok azért ragaszkodunk ennyire az Athletic Bilbaóhoz, mert ezer szállal kötődünk ehhez a helyhez, ehhez a régióhoz, Baszkföldhöz. Egy Athletic-játékos gyengének érzi magát, ha egy olyan együttessel néz farkasszemet, amely vagyonokat költ játékosokra, amely leigazolja a világ legjobbjait, amire nekünk nincs lehetőségünk, de tudja, hogy harccal, küzdelemmel, akarással teljesen el tudja tűntetni a lehetőségek közti különbséget. Az idetartozás, földünk szeretete ad nekünk erőt, hogy mindenkivel fel tudjuk venni a versenyt, és ezzel a hozzáállással képesek vagyunk kivívni a világ szeretetét, csodálatát és megbecsülését.

Mitikus stadion, legendás csapatok és legendás játékosok, mint ön.

Én is részese vagyok az Athletic Bilbao történelmének, és miután pályafutásom során rengeteg gólt szereztem, az emberek memóriájában sokkal jobban megragadtam. A nagy „goleádorokat” sosem fogják elfelejteni vagy legalábbis jobban, tovább emlékeznek rájuk. Minden mesterségnek vannak csúcspontjai, a labdarúgásban a gól jelenti a csúcsot, a gól mindig is fontos volt az emberek életében, és a gólszerzők valahogy nagyobb tiszteletet vívnak ki magunkat. Ugyanakkor, ha interjút adok, minden egyes alkalommal elmondom, hogy a csapattársaim segítsége nélkül aligha lehetettem volna ilyen sikeres, a futball csapatjáték, egymásra vagyunk utalva. Ha nem álltak volna mögöttem olyan társak, mint amilyen társaim voltak nekem, ha nem állt volna mögöttem egy olyan csapat, mint amilyenben én futballoztam, akkor aligha nyertem volna kétszer egymás után spanyol bajnoki címet. Az akkori Bilbaónak nem volt hibapontja. A játékostársak segítsége nélkül korántsem lettem volna képes arra, hogy ennyi gólt szerezzek. Nem tagadom, én is kellettem hozzá, hiszen ha nincsenek meg az adottságaid, hiába tömnek labdákkal. Én „góllövőnek” születtem, ez volt az életem, ez éltetett, ez hajtott, és nem kellett erőlködnöm, játszi könnyedséggel szereztem a gólokat, nem görcsöltem, nem az volt a rögeszmém, hogy gólt kell szereznem, egyszerűen benne volt a véremben. Persze, én a csapatból, a csapat pedig belőlem profitált, hiszen a góljaim sokat jelentettek az Athleticnek. Remek edzőim voltak, róluk sem szabad megfeledkeznem, és kitűntetett figyelem jár azoknak a csapattársaknak, akik zseniális labdákkal, passzokkal ajándékoztak meg, említhetném Txetxu Rojót vagy Estanislao Argotét. Ilyen képességű futballisták ma már nem is léteznek, a maiak el sem tudják képzelni, milyen bal lábuk volt. Mi apró mozdulatokból is megértettük egymást, már a beadás előtt tudtam, hová fog érkezni a labda. Az imént felsoroltaknak köszönhetően kerültem be az Athletifc Bilbao történelemkönyvébe, és mondanom sem kell, nagyon nagy büszkeséggel tölt el.

Ahogy ön is említette, a szurkolók elsősorban a góllövőkre emlékeznek. Azokat szeretik elsősorban, és ezt mi is megtapasztalhattuk, hiszen zuhog az eső, de az emberek kibújnak az esernyő alól csakhogy egy közös fotót készíthessenek önnel. Danit nem felejtették el Bilbaóban, pedig ön nem mostanában fejezte be a pályafutását.

Valóban. Gondoljon bele abba, hogy én már 1986-ban abbahagytam, mégis nagy kedvencnek számítok még mindig, kedvesen közelednek hozzám a szurkolók, idősek, fiatalok, és fel-felhozzák valamelyik gólomat. Bilbao összességében egy kisváros, itt mindenki ismer mindenkit. Az emberek azért szerettek, mert becsületesen álltam hozzá, nem spóroltam az erőmmel, odatettem magam, és megtiszteltetésnek vettem, hogy magamra ölthetem az Athletic Bilbao mezét. Előfordult, hogy nem alakult jól egy-egy meccs, nem mentek be a helyzetek, de minden egyes alkalommal úgy jöttem le a pályáról, hogy nem maradt bennem fölösleges energia. A szurkolók, a pártoló tagok imádják az ilyen típusú futballistákat. Ha kellett, meghaltam a pályán, és persze a hozzáállás mellé felsorakoztak a gólok. – Emlékszel a Real ellen szerzett gólodra? – így az egyik drukker. – Emlékszel még erre, eszedbe jut az?- így a másik. Engem mindez jó érzéssel tölt el, nagyon örülök, hogy nem felejtettek el.

Ön a klub történetének harmadik legeredményesebb játékosa. Hatalmas dolog, Zarra és Bata után rögtön ön következik. 199 góllal fejezte be a pályafutását. Megmondom őszintén jó nagyot kacagtam, amikor erre a beszélgetésre készültem, sejti, mire gondolok. Szóval 200-al jobb lett volna befejezni, nem?

Amikor az ember játszik, nem nagyon foglalkozik a számokkal. Az én számításaim szerint a második legeredményesebb játékos vagyok, Telmo Zarra mögött. Csak évekkel később tudtam meg, hány góllal is fejeztem be a pályafutásomat, és valóban egy kicsit vicces, hogy 199-nél hagytam abba. A 200 jobban mutatott volna, de én nem ebből indulok ki, inkább azt mondom, hogy igenis nagy dolog 199 gólt szerezni egy bizonyos klub színeiben, különösképpen ha az az Athletic Bilbao. Azért is tartom jelentősnek ezt a gólszámot, mert már nem volt éppen fiatal, amikor felkerültem az első csapathoz. Majdnem 24 éves voltam, igaz, már túl voltam a 36-on, amikor befejeztem, ez is azt jelzi, hogy igenis, jól bírtam a tempót. Annak ellenére, hogy későn kezdhettem a gólgyártást, elég jó átlaggal fejeztem be, büszke vagyok a teljesítményemre. Szerencsém volt, hiszen egy jó etap részese lehettem, bajnoki címekkel, sikerekkel. A csapat összetétele ebben az időszakban gyakran kicserélődött, de az én teljesítményem nem esett vissza.

Ön két bajnoki címet is szerzett az Athletic Bilbao tagjaként. Elnézve a mai futball alakulását, elképzelhetetlennek tartom, hogy a közeljövőben a Bilbao vagy a Real Sociedad bajnokságot nyerjen.

Nem egyszerű az biztos. Sokan azzal jönnek:

-Dani, te vagy az utolsó csapatkapitányunk, aki bajnoki trófeát emelhetett a magasba. Úgy néz ki, hogy már sosem leszünk bajnokok!

Bevallom, nagyon örülnék annak, ha valaki átvenné a helyem, hogy ne én legyek az utolsó csapatkapitány, aki a magasba emelhette a bajnoki címet jelentő trófeát. Szeretném, de lehetetlen küldetésnek tartom, hiszen nem egyszerű olyan csapatokkal versenyezni, amelyek annyi pénzből gazdálkodnak, amennyiből csak akarnak. Ezt az anyagi differenciát csak lelkesedéssel nehéz áthidalni. Hozzáteszem, azért a mi időnkben sem volt éppen egyszerű bajnokságot nyerni. Bivalyerős kerettel rendelkező csapatokkal versenyeztünk, olyan együttesekkel, amelyekben hemzsegtek a spanyol válogatott játékosok, és akkor ezekhez adjuk hozzá, hogy csak a Barcelonát hozzam fel példának, Maradonát, Cruyffot vagy Neeskenst. Azt hiszem, nem kell ecsetelnem, milyen szintet képviseltek, és ennek ellenére bajnokságokat tudtunk nyerni. Abban az időszakban is egy valóságos hőstettnek számított elsőnek lenni, ám a mai futballban ez még nehezebb, szinte lehetetlen. A spanyol liga nagyjai megveszik a világ legjobbjait és szinte verhetetlen együtteseket hoznak létre. Ha megnézi a táblázatot, mit lát? A 2. és a 3. helyezett csapat között nem ritka a 15, 20 vagy 25 pont különbség.

Mi volt az ön titka? Rengeteg gólt szerzett, pedig nem volt egy klasszikus középcsatár.

Számító futballista voltam, mindig lesben álltam, a lehetőségre vártam és arra, hogy az ellenfél hibázzon. Összefoglalva: nyitott szemmel jártam-keltem a pályán. Most azt is kérdezhetné tőlem, hol tanultam bizonyos dolgokat? Nem tudnék választ adni a kérdésre, ezeket az adottságokat a Jóistentől kaptam. Ezeket nem lehet megmagyarázni. Ahogy már említettem, én 90 percen keresztül ott voltam a pályán, jelen voltam, a szó legszorosabb értelmében, a feladatra koncentráltam. Mindenkinek megvannak az adottságai, és ezekkel megpróbál élni. Én remekül fejeltem, pedig, ön is látja, nem vagyok egy égimeszelő. Csak úgy tudtam megverni a védőket, ha megelőztem őket. A Barcelona belső védője, Migueli közel 2 méter magas volt, ennek ellenére rengeteg gólt fejeltem mellőle. Elméletileg egy 170 centis csatárnak semmi esélye egy ilyen védő ellen, de ezt a 20 centit egy kis ügyességgel, odafigyeléssel és tehetséggel át lehet hidalni. A tapasztalat sokat segít. Elméletileg, ha egyazon pillanatban rugaszkodunk el, semmi esélyem, így hát meg kellett előznöm valahogy. Úgy voltam vele, ha 1-1,5 másodperccel hamarabb támadom a labdát, megverem. Meg is vertem. Összességében, azt gondolom, minden egyes csatár rendelkezik ezekkel az adottságokkal. Én mindenesetre remekül kiaknáztam a képességeimet.

Milyen emlékeket őriz a magyar futballról, a Bilbao és a spanyol válogatott játékosaként egyaránt, illetve Kubala Lászlóról, aki az edzője volt a hispán válogatottnál. Ön közel 30 alkalommal játszott a spanyol nemzeti csapatban.

1977-ben mutatkoztam be a spanyol válogatottban, hatalmas megtiszteltetésnek éreztem, és szintén megtisztelve éreztem magam, amikor 1980-ban, Budapesten pályára léptem a magyar válogatott ellen. Kubala Lászlót egyszerűen imádtam, és most ez nem azért mondom, hogy mondjak valamit. Nem. A labdarúgásban nekem ő volt az apám. Nagyon nagy szeretettel fogadta a játékosait egy-egy összetartáson, és ő tényleg örült nekünk. Szerette a baszk futballistákat, szerette a hozzáállásukat, a mentalitásukat. Érdemes lenne visszanézni, minden egyes kerethirdetéskor 4-5 játékost hívott be északról, tőlünk és a Real Sociedadból. Én nem csupán a játékosa voltam, mi barátok voltunk, nagyon szerettük egymást, pedig nem sokszor jutottam szóhoz kezdőként. Abban az időszakban többnyire a Real Madrid játékosa, Juanito játszott az én posztomon. Kiváló futballista volt, ugyanakkor a Real és a Barcelona játékosai, ha úgy tetszik előnyben voltak a többiekkel szemben. Az edzők őket preferálták. Annak ellenére, hogy nem nagyon játszatott, ragaszkodott hozzám, úgyhogy, ha hívott, otthagytam csapot-papot és mentem a válogatottba, hiszen nekem is fontos volt, hogy egy ilyen nagyszerű ember közelében lehetek. Kubala László élete utolsó szakaszában már a hozzátartozóit sem ismerte fel. Nagyon rossz állapotban volt, egy barcelonai kórházban feküdt. Fogtam magam, felültem a repülőre és elmentem hozzá. Gondoltam, meglátogatom. A kórházban közölték velem, hogy nem fogad látogatókat, ne is próbálkozzak. Mindenesetre én felmentem az emeletre, a folyosón összefutottam a feleségével és engedélyt kértem tőle, hadd menjek be hozzá. A felesége bement Laszyhoz, majd kisvártatva kijött és így szólt:

– Dani, Laszy látni akarja, menjen csak be hozzá nyugodtan!

Azt kell mondanom, hogy az örömtől elsírtam magam. Ez is ékes bizonyítéka annak, hogy nem a levegőbe beszéltem, amikor azt mondtam, hogy mi nagyon jóban voltunk egymással. Életének legnehezebb pillanataiban sem feledkezett meg rólam.

Mi történt a csapattal az elmúlt esztendőben? Két évvel ezelőtt Európa-liga- és kupadöntőt játszott, aztán elindult a lejtőn, és sokan nem értik, hogy miért.

Egzakt választ én sem tudok adni, ez nem tudomány, hogy megmagyarázzuk. A véleményemet kérdezte, tehát elmondom. Az elmúlt szezonban igencsak megromlott a miliő, és amikor rossz a hangulat, nem lehet jól dolgozni, és most teljesen mindegy, hogy a futballról beszélünk, esetleg más szakmáról. A Marcelo Bielsa-korszak első évadjában minden kifogástalanul működött, legalábbis, ami a sportszakmai dolgokat illeti, és ha jönnek az eredmények, senki sem foglalkozik azzal, hogy esetleg rossz a hangulat, egymásra mutogatnak a dolgozók, hogy a vezetők jól teszik-e a dolgukat vagy sem. Ha az eredmények jók, minden tökéletes. A második év minden tekintetben rosszul indult, aztán a folytatás sem volt komplikációmentes. A csapat vezetőedzője nekiment a klubnak a lezamai edzőközpontot érintő kérdésekben, a játékosok és a vezérkar, beleértve az elnököt is elbeszéltek egymás mellett, szóval a hangulat nem volt megfelelő, és ez kihatott a csapat teljesítményére. Marcelo Bielsa személyisége, karaktere robbantotta ki ezt az egészet. Nyers modorú, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz ember, nem, nem is mondhatom, hiszen nem ismerem, egyetlen szót sem beszéltünk soha. Kívülről figyelve azt volt az érzésem, hogy a futball közegéhez túl komoly, távolságtartó, és a mindenkori Athletic-játékos nem ehhez szokott hozzá. Itt mindig is a jó kapcsolat jellemezte a játékosokat és az edzői stábot, a vezetőedző is a csapat része volt, ő is egy játékos volt, ha úgy tetszik, és az együttélés mindig is remekül működött. Ez a távolság vetett véget az eredményességnek.

Ki a kedvenc játékosa, és ki az a mai futballista, akiben viszontlátja egykori önmagát?

Nincs kedven játékosom, én a futballt szeretem, úgy ahogy van, az összes létező hozzávalójával. Nagyon szeretem a pengés játékosokat, de én nem tudom különválasztani az egyéni képességeket az emberi kvalitásoktól. Én azokat a játékosokat preferálom, akikben mindkettő megvan. Ha emberileg valaki nulla, akkor már nem is érdekel, hogy az illető esetleg szuperklasszis. Az ilyenek destabilizálják a csapatot, bomlasztják a környezetet és még a gyerekeknek is rossz példát mutatnak. Nálam az ilyen számításba se jöhet. Legyen jó ember, jó futballista, jó csapatember, nálam ez a nyerő. Persze, én is kedvelem Messit és Ronaldót, az egész világ rajong értük. Ők kivételes képességű labdarúgók, nem átlagos futballisták. Az én korszakomban Cruyff számított extraklasszis játékosnak. Összefoglalva, jelen pillanatban nincsenek idoljaim, ugyanakkor szeretem a futballt, az összes létező meccset megnézem. Örülök a Barcelona játékának, és így vagyok ezzel, ha a Real Madrid játszik jól. Kibújok a bőrömből, ha jól megy az Athleticnek, néhány évvel ezelőtt úgy futballoztak, hogy leesett az állam.