Köszönöm, Capitano! • SportTV

Köszönöm, Capitano!

Szaniszló Csaba avatar Szaniszló Csaba 2017. 05. 04. 11:23    
Olvasási idő: 3 perc

Fotó: AFP

Talán a jegygyűrűm is azért lett ezüst, mert AS Roma-drukker vagyok. 17 éve nyomom ezt az amúgy egyáltalán nem könnyű ipart, és ezalatt másik csapat közelébe sem kerültem, nem csak Olaszországban, Európában sem.

Szerintem már meséltem: a sorsom akkor dőlt el, amikor 2000-ben megláttam Tottit az Európa-bajnokságon úgy játszani, ahogy még embert soha, és eldöntöttem, én ezt a zsenit minden héten látni akarom. Én nem Roma-drukker voltam, aki az évtizedes szenvedések után ajándéknak érezhette ezt a 16 éves csodagyereket, én már a 24 éves, majdnem kész Totti miatt szerettem bele a csapatba.

Kedvenceket nem csak úgy választunk, valamit elkezdünk csodálni bennük. Cristiano Ronaldo mindent elsöprő magabiztosságát, lendületét, erejét. Messi technikáját, könnyedségét, fürgeségét. Én ott, akkor, pár héttel azelőtt, hogy a franciák elleni döntő után ívben dobtuk ki a behűtött pezsgőt az ablakon, tudtam, hogy számomra Totti A Labdarúgó, mert előtte és azóta sem láttam annyira teljes, zseniális támadójátékost, mint ő.

A cselei? Tökéletesek. Nem pörgeti az orrán a labdát, nem tekeredik rá feleslegesen, mert kizárólag azért cselez, hogy továbbmehessen a támadás, nem pedig azért, hogy 5 millió kattintása legyen holnapra a youtube-on.

A lövései? Halálosak jobbal, ballal, állítottból, labdavezetésből, egyből, kapásból, szabadrúgásból, tizenegyesből. Egy Totti-bombánál csak egy Totti-átemelés gyilkosabb.

A passzai? Mindent elmond róluk, hogy 40 évesen is a pálya bármelyik pontjáról, egyetlen labdaérintéssel ziccerbe hoz bárkit. Ahol bármelyik edző két megoldást lát, ott ő a negyedik és az ötödik között dönt.

Nekem Totti A FOCI. Vannak, akik ugyanezt másról gondolják, és amikor én mellette döntöttem, Henry vagy Zidane játékába szerettek bele, esetleg mindkettőbe vagy mindháromba egyszerre. De nekem nem volt másik, én kitartottam a hetedik, a nyolcadik ezüst után is, és ennek azért örülök, mert amikor az ember egyetlen csapatért szorít, az olyan, mintha együtt élne velük. Az elmúlt tíz évben több időt töltöttem azzal, hogy naponta többször megnézzem, mi történik velük a délelőtti edzésen, ki sérült, milyen drapit akasztottak ki az ultrák az edzőközpont elé, vagy hogy a Totti-család elugrott-e hétközben Caprira nyaralni, mint evéssel és ivással.

Most viszont bajban vagyok, pedig Spalletti és a Roma vezetése mindent megtett azért, hogy felkészüljek a pillanatra, amikor kiderül, nem folytatja tovább. Mikor Totti azt mondta a hétvégi meccs után, hogy ő a jövőjével kapcsolatban nem mond semmit, beszéljenek mások, már éreztem, hogy baj van, amikor pedig kijött az új cipő, már tudtam is, mégsem gondoltam, hogy ilyen hamar kiderül: nincs folytatás.

De ha őszinték vagyunk, az elmúlt év már szenvedés volt, közte néhány csodálatos pillanattal, mint a 3 gólpasszos meccs az Európa Ligában, vagy a Torino elleni bajnoki, amelyiken a 86. percben 1-2-nél lépett pályára, és 90 perc után 2 góllal, 3-2-vel jött le onnan. Nem kaptam ennél szebb szülinapi ajándékot tavaly.

Fájt látni, ahogy visszatérő jelenetté vált a közvetítésekben, amint Totti rágót oszt a cserepadnál a meccs elején, mérges voltam, amikor a szögletzászlót támasztva azon merengett 0-3-nál a Porto ellen, hogy talán már soha többé nem játszik a Bajnokok Ligájában, de ennél is szörnyűbb volt minden egyes félidő, amikor úgy éreztem, Totti tudna még segíteni ezen a csapaton. Fogalmam sincs, ezekben a pillanatokban igazam volt-e, vagy csak az elmúlt 783 meccs és 307 gól romantikája mondatta ezt velem, hiszen mióta megszületett Csabi, a Roma-drukker, Totti mindig tudott segíteni. Formában nem lehetett, hiszen alig pár meccsen jutott neki játékidő, akkor is csak néhány perc, sok-sok apró sérülésen is át kellett verekednie magát, de legyek én a sípcsontvédő De Rossi lábán, ha ebben a szezonban nem adott legalább 15 gólpassz értékű labdát a többieknek.

Sajnos a mesének nem lehetett jó vége, mert Totti úgy van a játékkal, mint én voltam esténként a ‚24‘-el, amikor valaki egyben odaadta az első négy évadot – darálná folyamatosan „csak a következőt“ anélkül, hogy tudomást venne az idő múlásáról. Ezzel a vággyal szemben azonban egy szigorú amerikai tulajdonos áll, aki nem a következő két-három évre, hanem a következő tíz-húszra tervez, és ebben a tervben Totti játékosként zavaró tényező. Pallotta megtette, amit tennie kell, odatett Totti elé egy visszautasíthatatlan sportvezetői szerződést, amit a kapitány tavaly nyáron alá is írt, most pedig eljött az idő, hogy a benne foglaltak valósággá váljanak.

Francesco! Nehogy azt hidd, hogy mi nem pontosan úgy érzünk, mint Te. Utáljuk, gyűlöljük, hogy már csak pár meccsünk van együtt, megértjük, hogy nem vagy hajlandó beszélni erről, és tegnap óta sokan azon gondolkodunk, vajon Roma-drukkerek vagyunk, vagy Totti-drukkerek, de az igazság az, hogy akárhányszor pályára léptél, a szurkolás mellett féltettelek is a sérüléstől, úgyhogy ha játszol még, leszel szíves vigyázni magadra.

Jó lett volna egy bajnoki címmel, egy kupagyőzelemmel, vagy akár egy koszos EL-elsőséggel zárni, persze, hogy jó lett volna. De hidd el, mi nem szomorkodunk. Tőled tanultuk meg, hogy többet ér egy utánozhatatlan ballábas bomba a Sampdoria ellen, vagy egy szemtelen átemelés a San Siróban, mint egy Olasz Kupa-trófea. Az utóbbi csak egy sor a Wikipedia-oldaladon, de az előbbi kettőt bármikor felidézem magamban, olyankor pedig vigyorgok, mint egy ötéves a fagyipult előtt, és nem csak a napom, de még az a teherautónyi ezüstérem is bearanyozódik.

Cookie beállítások