Amikor a kedvencek egymással csatáztak

Rochy Zoltán 2020. 05. 01. 15:29    
Olvasási idő: 3 perc

Amikor még kettejüknek a 11-ből csak egy aranylabdájuk volt. Cristiano Ronado és Leo Messi egyetlen egymás elleni BL-döntőjükön 2009-ben a Stadio Olimpicóban (Fotó: Getty Images)

SZÍVEM CSAPATAINAK PALETTÁJA

Sorozatom korábbi részeiben már szóba került, hogy „nagy futballszívem” van, jó néhány csapat is belefér. (Ettől még elismerésem minden olyan kollégámnak, barátomnak, akik „életfogytig” kitartanak egyetlen klub mellett.) Az első kedvenceimet még gyermekfejjel, kisiskolásként választottam. A „Fradi-őrület” korában csak zöld-fehér csapatok kerülhettek szóba, a bécsi Rapid, a Celtic vagy a Panathinaikosz. A korai nem zöld-fehér kedvencek is az FTC ellenfelei közül kerültek ki még a hatvanas években, elsőként a három aranylabdás Man. United (Law, Charlton, Best), majd az Inter, Mazzolával Suárezzel. Kicsit cseperedve már kezdtem „szakmai” alapon, a szép játék alapján „beleszeretni” csapatokba. Így „jött” az   Ajax és a Bayern, a 90-es évektől az Ajax „reinkarnációja”, a Barcelona. Azért arra nem „vetemedtem” soha, hogy egy országból két „csapatom” legyen. S persze megvolt a hierarchia is köztük. A 2010-es BL-döntő (Inter–Bayern) közel sem váltott ki belőlem olyan érzelmeket, mint a két „szomszédja”, a 2009-es és a 2011-es, melyeket egyformán a két „fő kedvenc”, a Manchester United és a Barcelona vívott egymással.

AZ ÁLOMFINÁLÉ ÁLOMFUTBALLAL PÁROSULT

A 2008–09-es BL-idényben a két favorit közül a címvédő United menetelt magabiztosabban a fináléig. Veretlenül – igaz, „csak” 2 győzelemmel, 4 remivel – nyerte meg a csoportját, a kieséses fázisban egy-egy idegenben iksz, otthon siker kombinációval jutott túl az Interen és a Portón, majd az elődöntőben oda-vissza megverte az Arsenalt. A Guardiola első évét futó Barca „elkomolytalankodta” már fix továbbjutóként a Sahtar elleni csoportmeccset, a direkt táblán a lyoni és a müncheni remei előtt/után hárommal verte meg a francia, néggyel (!) a német bajnokot a Camp Nouban. Az „örök rivális” Chelsea ellen már elúszni látszott a hajó. A katalóniai 0–0 után  a Stamford Bridge-en szó szerint a 90. percben lőtte Iniesta azt a csodagólt, amely megakadályozta, hogy először a sporttörténetben egymást követő két évben megismétlődjön egy BEK-, illetve BL-döntő.

A római fináléról nekem két momentum maradt sokáig emlékezetes. Az egyik, hogy Ronaldo mindent bevetett, de akkor sehogy sem sikerült a kapuba találnia. (Az volt az utolsó meccse az MU-ban, s az első kudarca a Barca ellen, amit aztán még jó néhány követett Spanyolországban, igaz, egy-két nagy diadal is.) A másik oldalon a másik csodafutballista, Messi roppant ritka módon nagy meccsen fejesből szerzett gólt, azzal véglegesítette a trófea megszerzését. Amúgy a korai Eto’o-gól pecsételte meg a United sorsát, azután a Barca játszhatta kedvenc játékát, a véget nem érő tiki-takát. Ám hogy nem olyan unalmas, „róka fogta csuka” meccs volt, amilyen sok-sok BEK-/BL-döntő korábban, arról ékesen tanúskodik az anyagban látható bő összefoglaló, számos lehetőséggel…
A végén aztán a Barca a győzelemmel összehozta a treble-t, a nagy hármast (BEK-trófea, hazai bajnoki cím és nemzeti kupagyőzelem), amely korábban 53 év alatt csak négy csapatnak (Celtic 1967, Ajax 1972, PSV 1988 és MU 1999) sikerült, az azt követő féltucat évben viszont neki és még két klubnak összesen újabb három alkalommal (Inter 2010, Bayern 2013, Barca Luis Enrique ugyancsak kezdő évében, 2015-ben). A fiatal edzőzseni először múlta felül az öreg varázslót, Guardiola–Ferguson 1–0.

A VISSZAVÁGÁS NEM JÖTT ÖSSZE

Két évre rá mindkét csapat 4 győzelemmel és két döntetlennel nyerte meg a csoportját az alapkörben. Az ezúttal a Wembleyben rendezett fináléig megint az MU útja volt a simább: hat playoffcsatájából csak Marseille-ben adta döntetlenre a meccset, a másik két párharcot oda-vissza megnyerte a Chelsea és a Schalke ellen. A Barca 1–2-vel nyitott az Emirates-ben, de a visszavágón 3–1-re verte meg az Arsenalt, a negyeddöntőben oda-vissza felülmúlta a Sahtart, majd a modern idők egyetlen BL-Clásicóján áthámozta magát a Real Madridon is (3–1 a Bernabéuban, 1–1 a Camp Nouban).
A fináléban – nem mellesleg Kassai Viktor vezette, gyakorlatilag hibátlanul – Ferguson tudta, hogy az elején kell lerohannia Guardiola csapatát, akkor van esélye a győzelemre. A csapata úgy is kezdett, de az első negyedóra őrült attakjából nem következett vezetés. Azt Pedro szerezte meg, ám 7 percre rá Rooney egyenlíteni tudott egy tökéletes akció végén, tökéletes, 14 m-es lövéssel. A döntéshez ismét Messi zsenijére volt szükség. Az 54. percben nagyjából az egész meccsen öt másodpercre hagyták teljesen őrizetlenül, ez elég volt neki a győztes gól megszerzésére. A következő negyedórában öt nagy Barca-lehetőség maradt ki, a legkevésbé veszélyes hatodikat David Villa értékesítette. 1–3 után még egy-két helyzetecskéig fellángolt a ManU, de már nem volt visszaút.
Sir Alex másodszor is gratulálni volt kénytelen Pepnek egy BL-döntő után.
Csak az én lelkem háborgott – nekem sokkal jobb lett volna az egy (győzelem) ide, egy oda…