Már kevés a konzervativizmus! – itt tart a Bayern 3 héttel a rajt előtt

2019. 07. 25. 14:05    
Olvasási idő: 5 perc

Három héttel a Bundesliga-rajt előtt itt tart a Bayern München.

Alig három hét és kezdődik a német bajnokság, sőt a Német Szuperkupát már augusztus 3-án megrendezik. A Sport TV élőben követi nyomon a Bundesliga 2019-2020-as idényét. Addig is igyekszünk megfelelően felkészülni az új szezonra, hírekkel, érdekességekkel, sztárokról készült portrékkal és elemzésekkel. Utóbbit a Bayern München csapatával kezdjük.

A Bayernnel kapcsolatos szenzacionalista retorikát is meghagynánk másoknak – bőven akad erre jelentkező, a Rekordmeisterről szinte csak végletekben szokás írni -, és mi rögtön két poszttal indítunk. Először egy hosszabb helyzetjelentés következik, majd a már javában készülődő bajor csapat 2019-20-as keretét elemezzük második posztunkban.

Kényszerből reformokat?

Pep Guardiola bajor futballreformja óta a Bayern már csak a Bundesligában egyeduralkodó, ám az elmúlt idényben csak óriási nehézségek árán sikerült behúznia zsinórban hetedik salatástálját.  Arjen Robben és Franck Ribéry elköszönésével (Rafinha még ebből a felsorolásból is majdnem kimaradt) a Jupp Heynckes vezetésével 6 éve triplázó legendás Bayernből csak a Neuer, Boateng, Alaba, Martínez, Müller ötös maradt. A Guardiola utáni éra koncepcióbeli problémáit és az ebből fakadó vezetőségbeli reformellenességet már sok helyen elemezték, így ettől most eltekintünk. Annyit még érdemes megjegyezni, hogy a német válogatott ebből a szempontból érdekes párhuzam, hiszen Löw sem a jól sikerült Konföderációs Kupa után kezdte el átalakítani-fiatalítani a Nationalelfet, hanem a nagy vb-leégés hatására. Ebből a szempontból egyszerre sántít (Bundesliga-egyeduralom vs. történelmi vb-kudarc) és ül (Löw maradt, mint ahogyan KHR és Hoeness is) a Bayernnel való párhuzam.

Persze, nem feltétlenül érdemes a klubfutball 365 napos non-stop világát a hónapokig elfelejtett, majd a nagyobb tornákon reflektorfénybe kerülő válogatott focival összehasonlítgatni. Már csak pusztán pszichológiai okokból is könnyebb egy nagy generációváltást egy hatalmas kudarc után véghezvinni, míg a “győztes csapaton ne változtass” típusú logika nagyobb rezisztenciát jelenthet. És persze a lassan leköszönő Uli Hoeness és Karl-Heinz Rummenigge igazságához hozzátartozik, hogy a Bayern ennek ellenére az elmúlt hét idényben nem talált legyőzőre a Bundesligában. Ugyanakkor talán valahol ez a sorozatos sikeresség az, ami az igazán nagy reformokat leginkább gátolta.  Így történt, hogy vezetői (Sammer) és edzői szinten (Tuchel, Nagelsmann) progresszívebb megoldások helyett a már sikeres és megbízható (Ancelotti, majd a beugró Heynckes) vagy a feltörekvő és simulékony (Kovac, Salihamidzic) jelöltek mellett döntöttek.

Továbbra is fenntartom, tavaly áprilisban a Kovac kinevezéskor elhangzott tételemet miszerint

“elképzelhető, hogy a Bayern kispadja nem is annyira attraktív?”

Bár kérdés, hogy mit hoz a jövő – mondjuk Oliver Kahnnal és esetleg a Kahn által sokra tartott, a Bayernnel többször is hírbe hozott mönchengladbachi sportigazgatóval, Max Eberllel- , a jelenlegi vezetői struktúrában talán kijelenthető, Hoeness visszatérése óta nem feltétlenül a sportszakmai okok domináltak a Bayernnél, amit főleg nemzetközi szinten sínylett meg a csapat. Ugyanakkor, ezzel nem állítanám, hogy a bajorok könnyű helyzetben lennének az európai topcsapatok abszolút elitjéhez képest. Pedig pl. marketing és közösségi média  vagy éppen szurkolói szinten iszonyatos energiákat mozgósítanak Münchenben, a New York-i irodájukban zajló remek munkát volt alkalmam személyesen is megtapasztalni.  Az amerikai turnék pedig igen jó fogadtatásban és hangulatban zajlanak, továbbá kiváló alkalmat nyújtanak a Bayernnek az egyedülálló brandje építésére.

Futballbiznisz = szép új világ

Hiába áll a bevétele alapján a Bayern most már évek óta a Deloitte Money League 3-4. helyén, a Barca, Real duó, valamint a pénzügyi erejét 5-6 éve kihasználni képtelen Manchester United mögött, az államilag szponzorált szuperklubok (PSG, Manchester City), továbbá az angol bajnokság óriási televíziós jogdíját és a BL-sikereket meglovagoló csapatok – a Tottenham hat éve 178 milliójával a Bayern 368-ának a felét termelte, most 428:629 az állás – jelentős konkurenciát jelentenek. Csak emlékeztetőül, a Bayern 67 millió eurót kap a tv-s pénzekből, míg a Premier League alanyi jogon 79 milliót utal ki MINDEN CSAPATNAK, amihez bónuszként jönnek még jogdíjak is, így pl. a tökutolsó Huddersfield Town is 93 milliót zsákolt be az előző idényben. Ja és még vannak egyebek, pl. a mezszponzori bevételek:

az angol bajnokságban szereplő csapatok mezszponzori bevételei

A német futballklubokra jellemző fiskális felelősségteljesség és az ötven plusz egyes szabály is erősen korlátozza a Bayern lehetőségeit, aminek az utóbbi 3 évben elszabadult átigazolási piac sem kedvez: Leroy Sané 2016-os sikertelen szerződtetése (ekkor még nem bíztak benne eléggé vagy csak ötvenmilliót sajnáltak, most kilencvenért sem biztos, hogy jönne, a legutóbbi hírek szerint inkább nem), vagy Ousmane Dembélé 2016-17-es kiugró szezonja utáni árrobbanása is korábban elképzelhetetlen volt. Akkor még ott tartottunk, hogy a Bayernt Sané vagy Dembélé esetében is, pókeresen nyelven “simán kiemelte” a City és a Barca.  Mert, amíg korábban a Bayern 25-35 millióért simán le tudta aratni a német, de még az európai piacot is.

Ez a fajta “Bundesliga-lerablás” mostanában inkább a Dortmund reszortja, amely az évek óta innovatívan és olajozottan működő scoutinghálózatának és egy, a fiataloknak sok lehetőséget biztosító projekttel mininum a Bayernnel egy szintre lépett a játékosbeszerzésben.

Az szintén érdekes hogy az általam sokra tartott, de a Barcában még sérülésekkel és nehézségekkel tarkított két év után sem alapember Dembélé árán a teljesítménye semmit sem változtatott, így is négyszázmillió euró a kivásárlási ára. De említhetjük Joao Felix félszezon utáni 126 millióját vagy Nicolas Pépe (22 bajnoki góljából 9 büntetőből) 80 milliós állítólagos árát is, ezekkel kapcsolatban érthetően szkeptikus a konzervatív Bayern-vezérkar.  A BL és tv-s jogdíjak, valamint a különféle állami vagy magánbefektetők miatt a fizetőképes és komolyabb konkurenciát ajánló csapatok száma, Deloitte helyezés ide vagy oda, a korábbi 3-4-ről ma már inkább 12-15-re emelkedett: a Tottenham (18 hónapja nem költöttek), Juve (De Ligt és Ronaldo), BVB (az elmúlt években beszedetett pénzből már negyedik éve százmillió körül igazolnak), Atlético (lásd az ábrát) négyes mellé a kínai pénzből gazdálkodó Inter és az analitikus szemlélető amerikaiak által irányított Roma is hozza, négy-öt éves viszonylatban a százmilliós érkezői átlagot, amit a Bayern idén lépett át először.

Az Atlético Madridnál alig győznek könyvelni

Mit lehetett volna tenni?

Ezt többféleképpen lehetett és próbálták kompenzálni: a Hoeness által forszírozott, 70 millió euróból épített Bayern Campus még csak 2 éve lett kész, de a Bayern-drukkerek között már régóta sarkalatos pont, hogy David Alaba óta nem igazán sikerült saját nevelésű fiatalokat beépíteni. Itt megint ellentmondást érzek az esetleges koncepcióváltás (fiatalokra építés) és az edzői kinevezés (Ancelotti) között, és talán kicsit ez a Hoeness-féle terv is inkább amolyan szépen hangzó, mintsem átgondolt koncepció lett. Az vitathatlan, hogy egy utánpótláskorú német vagy az egyre inkább a Bundesligába beáramló külföldi tehetségek számára karrierépítési szempontból a dortmundi és lipcsei projektebb jelenleg jóval attraktívabbak a müncheninél.

Továbbá lehetett volna, akár egy erőteljesebb és adatközpontúbb scoutinghálózattal vagy az 5-6 éve létező SAP-kapcsolatok futballelemzői kihasználásával (akár a szurkolókra való fókuszálás rovására) is. Az adatközpontú futballdöntések már a nem éppen fényes Klinsmann-érában is jellemzőek voltak a Bayernre, de a Van Gaal és Guardiola alatti meccselemzés is világszínvonalú volt. Okvetlenül érez az ember némi párhuzamot Hoeness és a szintén zseniális, de az évek óta versenyelőnyként megvett STATSDNA helyett a saját fejére jobban hallgató Arsene Wenger között, talán nem véletlen, hogy Wenger neve is felvetődött még Kovac előtt. Az elemzői stábra való hallgatással, egy komolyabb sportigazgatóval és egy koncepciózusabb edzővel talán jobb lenne a helyzet, bár ez korántsem változtatna a fenti körülményeken.

A fentiek ismeretében azért talán úgy pontosabb fogalmazni, hogy bár kétségkívül nem mindig hozott optimális döntéseket, összességében inkább a német és a nemzetközi futball “körülményeinek áldozata” lett a Bayern. Persze a hazai sikeresség, illetve az egyébként tiszteletreméltó és a modern futballból egyre inkább kivesző identitástudata (Mia san Mia) és filozófiája miatt a klub megőrizte a szó minden értelemben kivételes, szinte a Bundesligából kilógó, az európai elitbe belekapaszkodni próbáló státuszát. Kérdés, hogy Hoeness novemberi távozásával, illetve KHR 2 év múlva esedékes nyugdíjba menetele után miképpen változik mindez. Mindenesetre a Bayern-gyökerekkel rendelkező, de a Hoffenheimnél kisebb, majd a német válogatottnál Jogi Löw mellett hatalmas sikereket elérő Hansi Flick szerződtetése Kovac mellé, remek kiindulópontnak tűnik, valamint Oliver Kahnról is elismerően nyilatkoznak a szakértők.

Endlich Umbruch?

Az ez így nem mehet továbbot és az ebből fakadó megújúlást azért már jól jelzi, hogy az elmúlt években pár jól sikerült fiatal német sztár beépítésével (Süle, Goretzka, Gnabry, Kimmich) valami elkezdődött. Sőt, az idei nyár, helyesebben a tavasz, hiszen a németek már március-május között lerendezik a nagyobb átigazolásokat, már hivatalosan is az Umbruch-ról, azaz az átalakulásról szól. A távozók csapatához James Rodríguez és sokak meglepetésére Mats Hummels is csatlakozott, így az Anti-Kovac All-Stars (a Robben, Ribéry, Rafinha hármassal kiegészülve) már komplett kezdőötöst tud kiállítani. Pénzt egyedül Hummelsért kaptak (harminc és fél milliót), ám a büdzsé azért valószínű, hogy kicsit egyszerűbben műkődik a nagyobb fizetések nélkül. Hummelsről egy hosszabb angol nyelvű elemzésemet lásd itt:

https://bundesligabulletin.substack.com/p/dortmunds-hummels-conundrum

Az érkezési oldalon hárman vannak:

A sokak által az elmúlt évek legnagyobb német csatártehetségének tartott, scoutok által Lewandowskihoz és Harry Kane-hez hasonlított, Jann-Fiete Arp megszerzése 3 millió ellenében az igencsak rászoruló HSV-től remek üzletnek látszik, még akkor is, ha Arp az előző szezonban nem igazán tudott érdemben beleszólni a hamburgi csapat másodosztályú idényéhez. A korábbi Bayern-sportigazgató, az azóta a Stuttgartból a Schalkéhez igazoló Michael Reschke már egy éve 35 millióért biztosította Benjamin Pavard eladását, ám válogatottbeli védőtársáért, Lucas Hernandezért kiadott 80 millió egy esetleges új időszámítás beharangozója lehet. Az mindenképp érdekes, hogy a több poszton is kiválóan teljesítő, ám épp súlyos sérülésből lábadozó Hernandez volt az, akiért a Bayern bankot robbantott, igaz, Hummels és Boateng teljesítménye, kora, valamint fizetése fényében ő legalább biztos megoldásnak tűnik.

A keret mélyebb elemzése és a taktikai elképzelések és feladatok bemutatása pedig a következő posztunkban jön.