Az évszázad mérkőzése!?

Abramov Gábor 2015. 05. 05. 10:53    
Olvasási idő: 3 perc

Ettől féltem! Februárban, amikor híre ment, hogy LESZ Mayweather – Pacquiao meccs, felidéztem, hogy a Mayweather  – Oscar De la Hoya előtti felfokozott várakozás, majd a viszonylag egysíkú meccs inkább ártott, mint használt a sportágnak. Aztán így folytattam: „Könnyen elképzelhető, hogy májusban is valami hasonló forgatókönyvet fogunk látni: Pacman rohamoz, Floyd pedig szokás szerint a védekezésre összpontosít, no meg a győzelemhez szükséges egy-két villanására. Ez esetben óriási blama lesz. Mármint a profiboksznak. Ezzel a meccsel kapcsolatban olyan magasak az elvárások, olyan hihetetlenül nagy az érdeklődés, hogy szinte képtelenség lesz kielégíteni ezeket az igényeket.” Nos, ha csak fele ekkorák lettek volna az elvárások, akkor is nagy csalódást okozott volna a mérkőzés. Rossz érzés olvasnom a meccs utózöngéit, a szakírók fanyalognak, a szurkolók csalódottak. Kiábrándultak. Dühösek. Megértem őket. Óriási hibának tartom, hogy a szaksajtó nem hívta fel az emberek figyelmét arra, hogy az „Évszázad mérkőzése” titulus nem azt jelenti, hogy az évszázad legjobb bokszmeccsét fogjuk látni, hanem azt, hogy az évszázad LEGJELENTŐSEBB összecsapására kerül sor. Az csak utólag derül ki egy meccsről, hogy jó volt vagy sem, előre nem lehet megelőlegezni ilyen hangzatos címet. A mérkőzés jelentősége azonban már azelőtt evidens, hogy a főszereplők a ringbe lépnének. A XX. században három meccsre aggatták rá ezt a jelzőt: 1910-ben a Jack Johnson – Jim Jeffries, 1938-ban a Joe Louis – Max Schmeling, illetve 1971-ben a Muhammad Ali – Joe Frazier ütközetekre. Mindháromnak olyan komoly történelmi, szociológiai, vallási háttere és persze szakmai jelentősége volt, hogy méltán kapták meg az évszázad meccse titulust. Ez nem jelenti azt, hogy a XX. században nem voltak ezeknél jobb meccsek. De jelentősebbek aligha! Az új évszázadban nem volt eddig olyan párosítás, amely jelentőségénél fogva a Mayweather – Pacquiao meccs elé helyezhető lenne. Ez a mérkőzés média-marketing-pénzügyi és persze szakmai szempontból igenis a XXI. század eddigi rövid történetének legfontosabb meccse. Ez a megállapítás ma is tény, még akkor is, ha maga a küzdelem csalódást okozott. Szerencsésebb lenne, ha ezek után a hasonló fajsúlyú meccseket inkább az „Évszázad bokszeseményének” hívnák, és akkor talán nem kergetnék illúziókba a nézőket. Az „Évszázad mérkőzése” titulust hagyjuk meg a ténylegesen legjobb, legizgalmasabb, legemlékezetesebb összecsapásnak.

És akkor magáról a mérkőzésről! Tuladonképpen egy tipikus Mayweather-meccset láttunk. Briliáns technika, kivételes védekezés, semmi rizikóvállalás, eseménytelen menetek. Floyd előadásában nem volt semmi meglepő. Az volt az érzésem, hogy minden úgy történik, ahogy ő eltervezte. Mayweather szabta meg az iramot, az ütőtávot, az egész mérkőzésnek a forgatókönyvét. Ha esetleg Pacquiao megszórta a köteleknél, az nem azért volt, mert végre valahogy sikerült beszorítania, hanem azért, mert Floydnak éppen nem volt kedve elmozogni és hagyta ellenfelét ütni. Legalábbis ez volt a benyomásom. Azt csinálta, amit tud, és szemtelen könnyedséggel gazdagította a bankszámláját uszkve 180 millió dollárral. Pacquiao teljesítménye azonban lehangoló volt. Bár egyértelműen az amerikait tartották a meccs esélyesének, arra talán senki nem számított, hogy Pacman ennyire passzív, tétova, erőtlen, tanácstalan lesz. Olyan volt, mint egy átlagos öklöző, semmi sem emlékeztetett arra a fergeteges Pacquiaóra, aki klasszis bokszolók tucatján gázolt át. Ez a korszakos bunyós szombat este bizony csődött mondott. Ami még rosszabb, hogy az egyébként rendkívül rokonszenves filippínó emberileg is leszerepelt. Egy ilyen meccs után ugyanis gratulálni kell az ellenfélnek, elismerni a vereséget és odébb állni. Ehelyett azt bizonygatta, hogy szerinte ő nyert, és Mayweather futott. Mayweather nem futott, hanem elmozgott és keresztbevert! Az sem volt túl elegáns tőle, hogy már a sajtótájékoztatón előjött a vállsérülésével. Én elhiszem, hogy fájt a válla. De nem sportszerű egy órával a mérkőzés után kifogásokat keresni. Thomas Hearns 1985-ben minden idők egyik legjobb mérkőzésén a harmadik menetben kiütéses vereséget szenvedett Marvin Hagler ellen. Csak néhány éve derült ki, hogy Hearns jobbkeze az első menetben eltört! Nem akarta elárulni. Nem akart kifogásokat! Nem akarta kisebbíteni ellenfele érdemeit! Igazi sportember! Pacquiao ebből a szempontból is kudarcott vallott. Bár nem hiszem, hogy Manny szegre akasztja a kesztyűit, a látottak alapján ideje lenne elgondolkodnia a visszavonuláson.

Summa summarum, óriási blama volt a váltósúlyú derbi. Nagy kár, mert ez a meccs hatalmas esélye volt a sportágnak. Sok-sok fiatalnak adhatott volna kedvet a bokszhoz, és rengeteg nézőből „csinálhatott” volna hard-core rajongót. Sajnos csupa feltételes mód… Én ezek után is csak biztatni szeretnék mindenkit: senki ne veszítse hitét, szombaton jön a mindig szórakoztató Alvarez és Kirkland (nagy csihi-puhi van kilátásban), egy hét múlva szorítóba lép a KO-király Gennagyij Golovkin és olyan izgalmas, remek bunyósok alkotják még a mai mezőnyt, mint többek közt Kovaljov, Crawford, Lomacsenko, Wilder, Walters, Brook, Frampton, Thurman stb. Lesz miért és kiért felkelni ezek után is!