A mi Szapporónk és az én Canossám

Moncz Attila avatar Moncz Attila 2018. 04. 17. 15:35    
Olvasási idő: 3 perc

Fotó: Sport TV

Galuska lassan – és megérdemelten – körberodeózza a médiát az „A mi Szapporónk” című filmmel, volt olyan rendes, hogy sofőrként engem is megemlített, mert azért Székesfehérvárra (kétszer) és Miskolcra is elfuvaroztam. De legyünk őszinték, mindent meg is tettem a filmért. Hogy ne legyen…
Holott az én Szapporóm egész jól indult. Még anno, 2008-ban rohantam be otthonról a Nemzeti Sport akkor még Szugló utcai szerkesztőségébe, hogy egyben láthassam a meccset, és ne az legyen, hogy valamelyik harmad szünetében induljak el, megkockáztatva, hogy lemaradok valami fontosról. Második voltam, Amler Zoli előzött meg. Ő akkor hokiszakíró (is) volt, a feje felett valami kétoldalas jégkorongos összeállítás volt a falon, és készült a meccsnézésre. És persze baromi ideges volt. Én csak szurkolóként, ő meg olyanként, aki közel is állt hozzájuk. Saját példáimból (Kokó-, Madár-, Karesz-meccsek, néhány BL-döntő) tudom, ilyenkor nehezebb a kommunikáció, mindenki behúzódik a saját kis világába, mindenben pozitív vagy negatív jelet lát, messzemenő, sorsfordító következtetéseket szűr le a legkisebb jelekből, így aztán mindenki a saját világából nézi a tévét is. Én speciel eleinte lábbal az asztalon, kábé abban a testtartásban, amiből a nap későbbi szakaszaiban egy-két tördelő tudta, hogy hívhat, most simán behúzom az anyagokat.

Bent az első, üvöltés. Bent a második, ez már olyan „húvazze” kategória. Itt azért már nehéz ülve maradni. Ott a harmadik – Úristen, itt most álmodunk?! Aztán jön két ukrán gyomros, és előjönnek a magyar sorscsapások. Kézidöntő Sydneyből és a horvátországi vb-ről (mindkettő ebben az épületben, bontsuk le azonnal!), néhány svédek elleni labdarúgó-selejtező (Zlatan, te…), meg a fene tudja, még mi. Galuskától csak most, az alkotás közben jutott eszembe megkérdezni, ő mit érzett akkor. A körítést „lehántva” az jött le, ő biztos volt abban, hogy ez a csapat nem rontja-ronthatja el.
És nem is rontotta el. Mióta a Sport1-nél dolgozom (2011), talán minden évben a vb környékén posztolom ezt a videót.

Azóta voltam már válogatott meccseken, EBEL-, magyar bajnoki, MOL-liga-találkozókon, mert azt fenntartom, a jégkorong az a sportág, amelyik a helyszínen sokkal jobban követhető, mint tévén. HD ide vagy oda, az arénában jobban látható a korong, meg a hangulat is jobb. Főleg, ha Galuska Ancsin Jani-sztorikkal szórakoztatja a nagyérdeműt vagy a fanatikus Újváros-szurkoló „reklámos” is a közösség részévé válik.

Na de eddig ez mind építő jellegű, mi az, amit én a mozi ellen tettem? A hosszán csak kis vita volt (Galuska nyilván a végtelenített, de legalább 90 perces verzió mellett kardoskodott, ebből sikerült faragni, még ha nem is annyit, mint az utóbb a film kapcsán elérzékenyülő, még Facebook-bejegyzésre is vállalkozó nagyfőnök javasolta), de az én bűnöm régebbi. Épületem belüli cigányéletünk egyik fejezeteként éppen a földszinten ültünk, amikor Galuska bejött egy közepes hegynyi kazettával. „Vigyázz rá, egyszer kelleni fog valami filmhez. Rajta van a magyar-norvég, a francia meccs, Ocskay temetése, meg sok minden más. Nehogy elhagyd, de úgysem fogod.”
Oké, kazetták asztalra letéve, néha rápillantás, még megvannak. A költözéskor már emlékek sehol, én fel a másodikra. Galuska jön 2017 őszén: hol vannak a kazetták? „Ööö. Figyelj, lent van egy halom doboz, szerintem valamelyikbe raktam.” Itt nem idéznék.
Galuska el, majd egy idő után vissza. Az összes doboz ki- és átpakolva. Kazetták sehol. Kuka, hulladékhasznosító, fene tudja. Itt főleg nem idéznék.

Aztán más forrásokból nagy nehezen meglett a filmek nagy része, az én igazi vezeklésem pedig innen indult. Volt benne pár kontroll, néhány vágás, a feliratozás olyan ellenőrzése, hogy ott a Sanya, Galuska kettős örök ellenségévé tettem a központozást, na meg három autós túra, abból az első fehérvárit ráadásul majdnem nagyon emlékezetessé tettem. „Mínusz egymillió fokban” egy kis szigeten lévő étteremben akartunk enni, Galuska mondta, menjünk a hídon át, én meg nekiindultam a másik iránynak, mondván, arra rövidebb és kitaposott ösvény vezet a bejárathoz. De az inkább a tó jegén keletkezett vékony, engem tuti, hogy el nem bíró jégréteg volt. Konkrétan ez:

Fotó: twitter.com/galuskahulud

Fotó: twitter.com/galuskahulud

De azért a túrákba belefért egy értelmesnek tűnő (és a rendező-szerkesztő-atyaúristen által elfogadott!) cím, egy leszervezett Cortina-interjú (imádom a német precizitást, és amikor visszaírták, hogy ez egy nagyon érzelmes anyag lett, már tudtam, baromi értékes anyaggal gazdagodtunk), pár értelmes kérdés, sok szempontból emlékezetes Ocskay-interjú, meg az a tény, hogy dobogós vagyok azon a téren, hogy Galuska kik mellett nem fél az első ülésen.
Én már csak ezért is megnézném még egyszer, egyben a mozit. A magyar-ukránt is meg lehetett könnyezni tíz éve, ezt is a jubileum alkalmával.