Vamos, Rafa!

Takács Rita avatar Takács Rita 2017. 04. 09. 06:33    
Olvasási idő: 2 perc

Fotó: EUROPRESS/AFP

A tenisz mindig különleges helyen lesz a szívemben, hiszen ezzel a sportággal kezdődött a Sport TV-s pályafutásom. 2006 nyarán a wimbledoni teniszverseny közvetítésében segédkeztem először gyakornokként a televízióban, és olyannyira hozzám nőtt a sportág, hogy ettől kezdve a tanulóévek alatt szinte nem volt tenisztorna, ami nélkülem rajtolt volna el a Sport TV-ben. No, nem mintha nélkülözhetetlen lett volna a munkám, de tényleg mindig bent voltam, csak ezt akartam érzékeltetni. Sok teniszező nevével megismerkedtem ezalatt a bő kétéves időszak alatt, hiszen a feladatom egyik része az volt, hogy figyeljem a bekamerázott pályákat Wimbledonban, hogy amint véget ér egy általunk közvetített meccs, rögtön tudjuk, melyik pályán mi történik, és a szerkesztő azonnal dönteni tudjon, mi kerüljön adásba. Az akkori játékosok közül a legtöbben visszavonultak már. Andy Roddick, Lleyton Hewitt, Szávay Ági, Amélie Mauresmo, vagy épp André Agassi – ők mind játszottak a 2000-es évek vége felé Wimbledonban, manapság viszont nem profik már. Persze van néhány fehér holló: Tomás Berdych, Markosz Bagdatisz, vagy épp Roger Federer és Rafael Nadal (nyilván tudjátok már, hova akarok kilyukadni). Furcsa déja vu érzés fogott el az Australian Open döntőjét nézve, ahogy persze sok más teniszkedvelőt is. Egyrészt eszembe jutottak az első évek itt a Sport TV-nél, és az emlékezetes finálék is. Főként mikor 2008-ban zsinórban harmadszor játszotta Federer és Nadal a wimbledoni döntőt, és egy közel ötórás meccsen, esőszünetek után, kora esti félhomályban megtört a jég, és végre győzött Nadal Wimbledonban. A spanyol a kedvencem. A pályán ellentmondást nem tűrően küzd a sikerért, szigorú, vérprofi benyomását kelti, azon kívül viszont olyannak tűnik, mint a srác a szomszédból. Temesvári Andrea mesélt egyszer egy történet róla, épp az ominózus kétezres évekből. Andi rendszeres vendége a wimbledoni szenior tornának, egy alkalommal pedig a családjával összefutottak Nadallal, akivel egy fotót szerettek volna készíteni. Ekkor még nem volt divat a szelfizgetés, egy digitális géppel próbálkoztak, csakhogy az nem akart működni. Nadal, ahelyett, hogy otthagyta volna őket, addig bütykölte a fényképezőgépet, amíg meg nem szerelte azt, és össze nem jött a közös kép. Pont ilyennek képzeltem, egy allűröktől mentes, kedves, közvetlen fiúnak.

Sokára lesz újra két ekkora egyénisége a teniszvilágnak, mint Federer és Nadal, akik nem csak a teljesítményükkel mutatnak példát, hanem azzal is, milyen őszinte tisztelettel viseltetnek egymás iránt. Szerencsések vagyunk, hogy láthatjuk őket. Egyébként meggyőződésem, hogy a másik nélkül nem jutottak volna eddig, ők egymásnak a legnagyobb kihívást jelentik. Ahogy a házasságomnak is… Szinte sosem veszekszünk a férjemmel, leszámítva, ha a két említett sportoló egymás ellen meccsel. 2017-ben ez már háromszor előfordult, ha ilyen tempóban haladnak, bajban leszünk. Ettől függetlenül remélem, lesz még ilyen alkalom, legfeljebb nem együtt nézzük. A Roland Garros után pedig talán végre én is örülhetek.

Cookie beállítások