A Golovkin – Brook elé II. rész

Abramov Gábor 2016. 09. 08. 12:21    
Olvasási idő: 3 perc

Nehéz lenne bármilyen racionális érvet felhozni Brook győzelmi esélyeit illetően, az angol kilátásai a sikerre szimplán reménytelenek. Legalábbis annak tűnnek. Igaz, ugyanilyen volt a hangulat nyolc éve, amikor bizonyos Oscar De La Hoya ellen indult csatába a hozzá képest aprócska Manny Pacquiao. Aztán minden józan logikát, előzetest felrúgva a filippínó agyonvágta példaképét. Ma már persze tudjuk, mi vezetett Oscar katasztrofális vereségéhez, ám akkor döbbenten néztük, milyen méltatlanul zárul le egy fantasztikus pályafutás. A papírforma borulására ezúttal sem látni semmi esélyt. Brook esetleges győzelme még nagyobb döbbenetet váltana ki, mint Pacquiao 2008-as diadala. Hiába a gyorsaságbeli fölény, illetve a hazai pálya, azt hiszem, ma nagyközépsúlyig bezárólag senkinek nincs reális esélye a kazah ütőgép ellen. Brook azzal vállalja túl magát, hogy minden átmenet nélkül, kihagyva a köztes súlycsoportot, a nagyváltósúlyt, azonnal a középsúly legjobbjának ugrik, aki ráadásul nem csak a saját kategóriájában emelkedik ki, hanem súlycsoporttól függetlenül is. Eredményei ugyan még nem támasztják alá – klasszis ellenfél híján –, de szerintem Golovkin minden idők egyik legjobb középsúlyú bunyósa.

Néhány szakíró a múltba kapaszkodik olyan eseteket citálva, amikor egy-egy extra képességű öklözőnek sikerült kért súlycsoporttal feljebb is sikerrel venni az akadályt. Golovkin edzője, Abel Sanchez is így próbálja meggyőzni a közvéleményt a mérkőzés létjogosultságáról. „Vajon Ray Leonard, Tito Trinidad vagy Oscar De La Hoya hibát követtek el azzal, hogy kihívták a középsúlyú világbajnokot? Sokan elfelejtik, hogy mások is megpróbálták, és sikerrel vették az akadályt. Például Leonard, aki Hagler személyében sokak szerint minden idők legjobb középsúlyú bunyósát verte. José Napoles, aki Brookhoz képest is alacsony volt, még a GGG-nél is sokkal nagyobb Carlos Monzonnal csapott össze. Roberto Duran könnyűsúlyúként hívta ki a váltósúlyú Leonardot. Akkor mi a különbség, ha azok rendben voltak?” – tette fel a kérdést napjaink egyik legjobb edzője.

Nos, nem hiszem, hogy ez a blog eljut hozzá, de én azért válaszolnék a költőinek szánt kérdésre. Menjünk sorban!

Leonard ugyan szintén nem tesztelte magát középsúlyban, mielőtt megmérkőzött Haglerrel, ám arra talán már kevesen emlékeznek, hogy a Hearns elleni ’81-es epikus csatája előtt nagyváltósúlyban is világbajnoki címet szerzett. A nagy különbség a brithez képest persze nem ez, hanem a képességbeli különbség. Kell Brookot én napjaink egyik legjobb öklözőjének tartom, világklasszisnak, de azért Ray Leonard más szint. Hogy mást ne mondjak: a Ring magazin szerkesztői nemrég közzétett rangsora szerint a ma élő legnagyobb ökölvívó. Ettől függetlenül talán még a vele való párhuzam a legindokoltabb. Mármint a „bevállalás” szempontjából. Ám Leonard az Leonard, arról nem beszélve, hogy a Hagler elleni meccs bejelentésekor ugyanúgy elképedt mindenki, mint most. Tehát akkor sem volt ok a történet.

Tito Trinidad ugyan váltósúlyban volt fénykorában, ám három győztes nagyváltósúlyú vb-címmeccs után merészkedett fel középsúlyba, ahol a Golovkinhoz semmiben sem hasonlítható William Joppy detronizálásával lett a WBA bajnoka. A Puerto Ricó-i legenda aztán négy hónappal később megismerte az élet zordabbik felét is, amikor Bernard Hopkins személyében egy igazi középsúlyú klasszist sodort elé a sors… A középsúlyú kiruccanás tehát nem sült el jól Titónak.

Mint ahogy Oscar De La Hoyának sem! Az akkor még szinte senki által nem ismert Felix Sturmot csak erősen vitatott döntéssel múlta felül, majd neki is jött a „Hóhér”, azaz Hopkins, aki ezúttal sem kegyelmezett: 9. menet, KO! És hogy el ne felejtsem: De La Hoya sem váltóból ugrott fel Hopkinsékhoz, előtte 3 évet töltött nagyváltóban, ahonnan világbajnokként merészkedett fel középsúlyba.

José Napoles felemlegetése teljesen érthetetlen! A kubai fenomén nagyságrendekkel jobb bokszoló volt, mint Brook, és ennek ellenére csúfos kudarcot vallott középsúlyban. Igaz, bizonyos Carlos Monzon állta útját, akit ugyebár a súlycsoport örökranglistáján általában az első 3-ban jegyeznek, de akkor is… Ha Brook megnézi, mit tudott Napoles váltóban, majd megnézi Monzon ellen, akkor lehet, hogy átértékeli a küldetését.

Roberto Duran könnyűsúlyban volt a zeniten, aztán Leonard legyőzésével váltósúlyban is világbajnok lett. A panamai sem bízott azonban semmit a véletlenre! A híres montreali meccsük előtt nyolc (!!!) meccset kötöttek le neki, hogy kipróbálja magát új súlycsoportjában, mielőtt egy igazi világklasszis ellen mérettette volna meg magát. Durant később Iran Barkley detronizálásával középsúlyban is megkoronázták. Igen ám, csakhogy Duran ebbe a kategóriába sem ugrott fejest, előtte még nagyváltóban is „megmártózott”, arról nem beszélve, hogy Marvin Hagler ellen már bunyózott ebben a súlycsoportban hat évvel korábban. Azt pedig csak csendben jegyzem meg, hogy a már említett listán, melyen a Ring magazin szerkesztői Leonardot tették meg a ma élő legjobb bunyósnak, Durant a második helyre pozícionálták. Azaz: Brookot még véletlenül se vessük össze a panamai „Kőkezűvel”. Méltatlan!

Szóval, lehet ezt csűrni-csavarni, a múltból nehéz levezetni, hogy Kell Brook szombaton legyőzi Gennagyij Golovkint. Persze, hogy közhellyel éljek: mindenki egy pofonra van a győzelemtől. A közhelyek pedig mint tudjuk, sokszor az igazságot tükrözik. Úgyhogy nézzetek minket szombat este!