A legcsodálatosabb magyar vb-meccs

ASz a bizonyos meg nem adott negyedik gól utáni Farkas-gólöeöm – sjanos Griffith partjelző lest látott (Nem volt az!) (Fotó: valogatott.blog.hu.)

EGY VÁLASZTÁS NEHÉZSÉGEI 

[Sokáig gondolkodtam, szubjektív visszaemlékező sorozatomnak melyik mérkőzés legyen a záró darabja. Talán a legfrissebbek egyike, egy olyan, amleyet szerkesztőként már a Sport Tv-ben éltem át? Akad közte még kontinensbajnoki finálé is, a 2011-es Uruguay–Paraguay Copa América-döntő, vagy az ANK tavalyi végküzdelme Algéria és Szenegál között. Vagy gyermekkorom két klubbálványa, a Fradi és a máig tartó ”szerelem”, a Man United VVK-elődöntője? Vagy az MU első BEK-győzelme a Benfica ellen? Végül mégis a múlt „győzött”, az a mérkőzés, amely az én generációm igazán katartikus válogatott meccse volt, az 1966-os vb-csoportösszecsapás a(z akkor még csak ) kétszeres világbajnok brazilokkal.]  

A találkozót a szigetszentmártoni Ganz-horgásztanya úgynevezett kultúrszobájában néztem végig, ahol vagy tíz-tizenkét felnőtt férfi és vagy 8-10 velem egyívású kissrác bámulta nagy figyelemmel a már nwm emlékszem, milyen (talán Kékes márkájú?) fekete-fehér tévékészüléket. Az apák sort vagy fröccsöt kortyolgattak, mi beértük a szódával készített málnaszörpünkkel. Nem emlékszem, hogy lett volna köztünk egyetlen nő is. Bármennyire él a legenda, hogy annak idején a foci „össznépi” érdeklődést váltott ki, a mamák inkább a Duna-parton sétálgattak vagy trécseltek egymással…

MECCSELŐZMÉNYEK ÉS A 90 PERC

A hűvös, esőre hajló, igazi brit időjárási körülmények közt zajló mérkőzésnek a Goodison Parkban ellentétes előzményekkel vágott neki a két csapat. A mienk a „mezőnyben” ikszes meccset v1vtak a korábbi kétszeres BEK-győztes Benfica és a két évvel korábbi KEK-döntőt éppen az MTK-val szemben sikerrel megvívó Sporting klasszisaival felálló portugálokkal.  Csak éppen elöl és hátul nagy bajok voltak: Szentmihályi a három gólból kettőben vastagon belül volt, Carvalho hálójába pedig a vagy féltucat helyzetből csak Bene Feri tudott egyetlenegyszer betalálni. A vége 1:3 lett.
A brazilok félelmetes kerettel – a 22 játékosból nem  kevesebb mint 11-en voltak korábban, vagy lettek később világbajnokok, az akkor kétszeresekből Gilmar, Djalma  Santos és Garrincha kezdett ellenünk, Zito az egész tornán a kispadon ült – az első körben a két korszakos zseni, Garrincha és Pelé góljával simán verték meg 2:­0-ra Bulgáriát. A korszak  – s talán minde idők – legjobb játékosa, Pelé kisebb sérülést szenvedett, de Vicente Feola nem akart kockáztatni, inkább a fiatal, még csak 19 éves Tostaót tette be a csapatba.

A meccs egyik korabeli tudósítási oldala (Fotó:Képes Sport)

Anélkül, hogy bonyolultabb szakmai-taktikai elemzésbe fognánk, Baróti Lajos, aki korábbi nagy sikereit a válogatott pazar támadó potenciáljával érte el, most a védelmet szervezte meg zseniálisan. Tudta, hogy Eusébio-, Pelé-féle klasszisokkal szemben a hagyományos négyvédős szisztéma nem elég biztonságos, ezért még vagy fél évtizeddel a Beckenbauer-féle „forradalom” előtt gyakorlatilag söprögetővel játszatta csapatát. Mátrai kapta ezt a bizalmi feladatot, a másik két, klubjában klasszikus középhátvédet játszó védő előtte helyezkedett. A védelemben két helyen változtatott a portugál meccshez képest a kapitány. Az olimpiai bajnok Szentmihályi helyére a másik tokiói kapust, Geleit tette be, a balhátvéd posztját a José Augusto és Coluna által sokszor átjátszott Sóvári helyett egy másik ötkarikás bajnokra, Szepesire bízta. (A tatabányai védő élete meccsét játszotta, tökéletesen hidegre tette a világklasszis Garrinchát.) A harmadik változtatás is stratégiai jelentőségű volt: a technikásabb Nagy Pista helyén a másik középpályás feladatát a kapitány Mathesz Imrére bízta, aki majdnem olyan munkabírású, fel s alá futó (box-to-boxnak hívja az angol szakzsargon) fedezet volt, mint a másik oldalon a „tripla tüdejű” Rákosi Gyula. Ennek a rendszernek a nagy kárvallottja Fenyvesi Máté lett. Az egy „plusz” védő helyet az ő „feláldozásával” nyerte meg Baróti. Pedig a halk szavú, mindig megbízható „Tüske” jelentős szerepet játszott a vb-re kijutásban, többek közt ő fejelte a győztes gólt Bécsben az osztrákoknak egy évvel korábban. Így Rákosinak gyakorlatilag a pálya teljes bal oldalát be kellett játszania, Szepesi zömmel Garrinchával volt elfoglalva, hagyományos balszélső meg nem volt a csapatban. Igaz, hagyományos center sem. Baróti másik zseniális húzása az volt, hogy nemcsak három középhátvédet, három középcsatárt is el tudott helyezni a csapatában. Bene, Albert és Farkas egyaránt ezen a poszton játszott a három korabeli konkurens magyar élklubban, a Dózsában, a Fradiban és a Vasasban. Noha elvileg ők alkották a „csatársort”, Albert egy kicsivel a valódi éket játszó duó mögött helyezkedett, középről parádés labdákkal szolgálva ki két hasonlóan remek képességű és a Goodison Parkban is szenzációsan futballozó társát.

A meccs egyes eseményeit most sem írnám le, mutatja azt a belinkelt videó. Sipos pazar gólvonalról mentésétől kezdve egészen Farkas szabályos, de meg nem adott góljáig – ha nem hibázik Dagnall bíró, talán harcban lett volna Jancsi megadott góljával, amely a torna, legpazarabb találata lett, később a vb-k történetének tíz legnagyszerűbb gólja közé is beválasztották. Flóri zseniális szólói is láthatók, ezért választottam a hosszabb, több mint tízperces változatot. (Sokak szerint Albert egy évvel később kapott Aranylabdáját ez a meccs alapozta meg, a tárgyévben a vb-győztes csapat frontemberének, Bobby Charltonnak „kellett” nyernie.)

Albert a Goodison Parkban mutatta meg zsenialitását a nagyvilágnak – másfél év mólva Aranylabda lett a gyümölcse (Fotó: valogatott.blog.hu)

Persze, ha valakinek van ideje, kikeresheti a világhálóról a teljes meccset – angol és magyar változata is van – , s megbizonyosodhat, hogy aznap a meggypiros legénység akár öt-hat góllal  is megverhette volna a megelőző két vb-t megnyerő aranyzöld mezeseket. A „csak” kétgólos vereség a brazilok számára hízelgő, akik az 1954-es berni negyeddöntőtől az 1966-os liverpooli csoportmeccsig 13 veretlen vb-mérkőzést vívtak meg, 11 győzelemmel és 2 döntetlennel, közben kétszer a Rimet-kupát is átvehették, azaz Hidegkutiék és Alberték „keretbe zárták” a selecao ötvenes-hatvanas évekbeli világbajnoki históriáját.

EPILÓGUS

Vicente Feola 19-re lapot húzott: a portugálok ellen, akiket minimum három góllal kellett volna megverniük, úgy, hogy mi ne győzzük le a bolgárokat. 9 helyen (!) változtatta meg csapatát, lecserélte többek közt a három korábbi világbajnokkal felálló teljes védelmet is, csupán Lima és Jairzinho maradt meg az ellenünk leégő csapatból. De hiába játszott az összedrótozott Pelé – akit körülbelül úgy „agyonrugdostak” a portugálok, mint 16 évvel később Maradonát éppen a brazilok – , nemhogy a háromgólos győzelemre maradtak esélytelenek, hanem ki is kaptak Eusébióéktól. A mieink pedig, egy az egyben a liverpooli csapattal megverték Bulgáriát (3:1), de aztán Sunderlandben a szovjetek ellen elhamvadtak az elődöntős remények. A magyar válogatott akkor élte túl vb-n a csoportkört legutóbb (reméljük, fiaink vagy unokáink is megérik egyszer újra…), a selecao azóta még három világbajnoki címet szerzett. Közülük az elsőt Mexikóban Gérsonnal, Tostaóval és Jairzinhóval a csapatban, akik négy évvel korábban kényszeredett mosollyal gratuláltak a Goodison Parkban az örömmmámorban úszó magyaroknak…

[Azt a szovjetek negyeddöntőt már Pesten, a nyaralásból visszatérve az Állatkertben kisrádiót a füléhez szorítva hallgatta az a horgásztanyai klubszobában magát a mennyekben érző tízéves kissrác – hja, csak a szülőknek volt tévéjük, akik hétköznap lévén dolgoztak, a „felvigyázó” keresztmamának és a nagyszülőknek nem, hiába lett volna otthon maradásért kuncsorogni … Akkor még fogalma sem volt arról, hogy három és fél évtizeddel később együtt dolgozhat több mint hét éven keresztül a brazil és a szovjet mérkőzést is közvetítő Szepesi Györggyel, a magyar tömegkommunikáció egyik zseniális alakjával egy 200 részes sorozatban, amely manapság is látható ismétlésben a Sport TV képernyőjén. S aki most ezzel bezárja szubjektív futballsorozatát, hiszen lassan éledezni kezd a sportvilág és újra élő témák veszik át a visszaemlékezések helyét.]