Szeptemberi csúcs
2013. 06. 12. 11:07 Olvasási idő: 3 perc
Kíváncsi vagyok, mi lehet Floyd Mayweather nemrég bejelentett ellenfélválasztásának hátterében! Május 29-én bombaként robbant a hír: A világ elsőszámú bokszolója szeptember 14-én Saul Alvarez ellen indul csatába nagyváltósúlyú világbajnoki címegyesítő mérkőzésen. Talán elege van azokból, akik szerint egész pályafutása alatt gondosan elkerülte a legveszélyesebb ellenfeleket? Vagy a Showtime televíziós csatorna utasította, hogy a jobbára ismeretlen Robert Guerrero után mindenképpen egy széles körben ismert, népszerű, lehetőleg fiatal, éppen regnáló világbajnokot válasszon? Az első híresztelések még arról szóltak, hogy a fent említett összecsapásra mindösze 875.000 előfizetés érkezett, ami Mayweather szintjén komoly kudarc. Ezt a hírt a csatorna ugyan sietett azonnal cáfolni, ám az emberben csak ott bujkál a kisördög: lehet, hogy a tv rápirított újonnan szerződtetett védencére, hogy 40 millió dollárért legyen szíves olyan ellenfelet választani, aki nagyobb érdeklődést vált ki és akinek az eltángálása nem olyan zavarbaejtően egyoldalú meccsen zajlik, mint azt láthattuk május első hétvégéjén Guerrero ellen? Remélem, egyszer fény derül mindenre, egyelőre csak tapogatózunk a sötétben.
Végignézve Mayweather eddigi ellenfélsorán, talán kevesen gondolnák, milyen sok és heves kritika éri a veretlen és valóban verhetetlennek tűnő bokszzsenit. Mayweather ugyan klasszisok sorát győzte le, ám nem mindegy, hogy ezek a nagy bajnokok pályafutásuk mely szakaszában jártak a mérkőzés időpontjában, mint ahogy az sem mindegy, hogy kik voltak azok, akiket Floyd nagy ívben elkerült. Illetve: nem feltétlenül elkerült, de mindenesetre nem törte magát nagyon, hogy ezek az összecsapások létrejöjjenek. Nézzük meg a legkirivóbb eseteket!
Floyd Mayweather nagypehelysúlyban kezdte pályafutását, és már a 18. meccsén megszerezte a WBC világbajnoki címét a ragyogó Genaro Hernandez legyőzésével. Értékes skalp, mint ahogy Angel Manfredy, Jesus Chavez, Carlos Hernandez, de elsősorban Diego Corrales neve is szépen cseng a rajongók körében. Ebben az időszakban azonban a kubai Joel Casamayor és a brazil ütőgép Acelino Freitas jelentették a kategória csúcsát. Ellenük Mayweather nem húzott kesztyűt. Kár, mert legyőzésükkel talán a súlycsoport valaha élt legjobbjának tartanák ma a szakik!
Könnyűsúlyban nem érheti szó a ház elejét! A mexikói Jose Luis Castillo számított a világ legjobbjának, és Mayweather kétszer is megküzdött a harcos aztékkal. Az első meccs végeredménye (Floyd pontozással győzött) olyan vitákat váltott ki, hogy nyolc hónappal később újra egymásnak feszültek. Ezúttal már tisztán nyert az amerikai, akit azóta sem szorongatott meg úgy senki, mint 2002-ben Castillo.
Két évvel később már kisváltósúlyban riogatta a mezőnyt Mayweather, ám DeMarcus Corley, Henry Bruseles és Arturo Gatti nem jelenthettek különösebb veszélyt rá. Különösen Bruseles választása volt érthetetlen, hiszen a Puerto Rico-i jobbára ismeretlennek számított a mezőnyben, finoman szólva nem tartozott a kategória krémjéhez. Annál inkább Kosztya Tszju! Az orosz-ausztrál extraklasszis volt toronymagasan a világ legjobb kisváltósúlyú öklözője. Helyette az egyébként rendkívül látványos, ám Floyd képességeitől messze elmaradó Arturo Gatti detronizálásával próbálkozott Mayweather, és természetesen sikerült is neki. Nagy hiány Mayweather pályafutásából a Tszju elleni szuperragadó, mert az egészen bizonyos, hogy ma a sportág egyik klasszikus csatájaként emlegetnénk. Ha napjaink legmegosztóbb bokszolója ebben az időszakban megverte volna Tszjut, az a győzelem többet nyomna a latban, mint három másik diadal összesen, amit azóta aratott!
És akkor ugorjunk Floyd jelenlegi súlycsoportjára, a váltósúlyra. Itt vannak a legnagyobb hiányosságok a kimaradt-elkerült ellenfeleket illetően, hiszen hiába volt Carlos Baldomir a WBC világbajnoka, sokkal nagyobb szakmai dicsőséget hozott volna a jelentős szurkolótáborral rendelkező, kőkemény Antonio Margarito elleni siker. Állítólag a mexikói tábora nyolc millió dollárt ajánlott Mayweathernek az összecsapásért, annyit, amennyit Floyd még soha nem keresett meg egy meccsel, ám a választás mégsem rá esett…
Mint ahogy az akkoriban csúcson lévő Miguel Cottóból sem lett kiválasztott, pedig a Puerto Rico-i elleni csata valószínűleg még a Margarito elleni mérkőzést is felülmúlta volna úgy anyagilag, mint erkölcsileg! És akkor még nem beszéltünk a majd mindenki által rettegett és széles ívben elkerült Paul Williamsről, aki tizenkét cm-rel volt magasabb Mayweathernél, és akinek stílusa sokak szerint nagyon nem lett volna „Money” ínyére.
Végül ott van Manny Pacquiao, aki 2008 és 2012 között annyi pénzt hozott volna Mayweather (és sokan mások) konyhájára, mint előtte soha senki. A Fülöp-szigeteki öklöző szép lassan belement minden feltételbe, amit az amerikai kiszabott, a mérkőzés azonban nem jött létre. Soha ennyire nem volt egyértelmű, hogy kinek a hozzáállása lehetett egy csata kerékkötője! Mayweather nem kért Mannyból, inkább szépen kivárta, hogy Pacquiao belefusson egy vereségbe (avagy nagy pofonba, ahogy azt láthattuk), és így legyen indoka nyíltan is kitérni kettejük összecsapása elől.
Mindezek után meglepődtem a Saul Alvarez elleni mérkőzés hallattán. Örülnék, ha – ahogy azt írásom elején már jeleztem – kiderülne, mi vitte rá Mayweathert a fiatal, veretlen és a makulátlan mérlegére legnagyobb veszélyt jelentő mexikói elleni mérkőzés bevállalásához, ám a lényeg, hogy szeptemberben létrejön az esztendő és az évtized egyik álommeccse. Mayweather győzelme esetén talán a kritikusait is maga mellé tudja állítani, és a múltját illetően a vádló „elkerült ellenfelek” helyett „kimaradt ellenfelekről” beszélne az ellentábor, a világ legjobb bokszolóját pedig időtől függetlenül is ott kezdené el emlegetni, ahova ő magát sorolja: a legjobbak közt!
