Én nem kedveltem Gregg Popovich-ot…

Szabó Máté avatar Szabó Máté 2019. 01. 12. 17:06    
Olvasási idő: 7 perc

Nagyon nem kedveltem Gregg Popovichot, amikor megismertem. Nem volt szimpatikus, és sorra olyan döntéseket hozott, amik nekem nem tetszettek. Aztán eltelt 22 év, és lehet, hogy változott valamit a helyzet. Közben az NBA történetének harmadik legtöbb alapszakasz-győzelmét szerző edzője lett 5 bajnoki címmel. Végig egy csapat kispadján.

A meccseken nem mosolyog túl sokat a mester. (Fotó: Hannah Foslien/Getty Images)

Rodman-Perdue, Bob Hill kirúgása, és saját maga kinevezése?

Ugye van az a mondás, hogy az első benyomás meghatározó. Nos, Gregg Popovich rám egyáltalán nem tett jó benyomást, amikor 1996-ban kinevezte saját magát a San Antonio Spurs vezetőedzőjének. Abban a szezonban vette át a csapatot, amikor David Robinson sérült volt, és pocsékul szerepelt a Spurs, de azzal a kerettel (Robinson és jóformán Sean Elliot nélkül) nem lehetett csodát tenni. Mert Bob Hillt én valamiért bírtam. És hát miért rúg ki egy háttérben dolgozó vezető – aki még nem volt vezetőedző előtte soha az NBA-ben –  valakit, azért, hogy a helyére üljön? Főleg azt a Hillt, aki akkor volt a Spurs edzője, amikor én beleszerettem a csapatba, ráadásul a kedvencem MVP lett az irányítása alatt.  Azt már csak később raktam össze, hogy

ő cserélte el Dennis Rodmant Will Perdue-ra…Finoman fogalmazva volt némi minőségbeli különbség a két játékos között.

Bár itt nyilván nem a játéktudás volt a döntő tényező, Rodman nem passzolt ebbe a közegbe. Ráadásul olyan mogorva figurának is tűnt. Jó, persze, akkoriban még nem lehetett mindenhol videókat nézni az interneten, tehát a meccseken látott vágóképek, és a véletlenül valahol elcsípett újságokból táplálkoztam információval. A fene gondolta, hogy az egész NBA talán legjobb humorú figurája.

Centert draftolni a klubikon centerre?

Aztán azért sem szerettem, mert 1997-ben – a kukában landoló szezon után – egy centert választott David Robinson mellé/helyére a drafton elsőként. “Nekem ő a kedvencem, ne csinálja már. Ugye mondanom sem kell, hogy én akkor azt hittem, a helyére…? Ott volt Keith Van Horn, Chauncey Billups, Ron Mercer és Tracy McGrady. Miért nem közülük valakit? Kit érdekel, hogy Duncan a legjobb, de fölösleges két ilyen jó center” – ezt gondoltam. Mert ugye ezt a srácot Tim Duncannek hívtak. Jó, mondjuk talán nem véletlen volt már az első szezonjában All-Star, aztán lett döntő MVP a másodikban, amikor bajnok lett a Spurs a csonka szezon végén. Duncan korszakos zseniként játszott azonnal, meg jó arcnak is tűnt, talán nem volt rossz döntés, meg tudtam bocsájtani, és hát az ’Ikertornyok’ becenevet is imádtam.

Olasz másodosztály? Belgium? WTF?

Aztán 1999-ben a nevenincs argentin Manu Ginobilit draftolta a Spurs az olasz másodosztályból? Hagyjuk már! Bár egy bajnoki cím után nem olyan nagy kockázat az 57. picket bekockáztatni, de könyörgöm: OLASZ MÁSODOSZTÁLY!!! Aztán draftol (28. helyen) egy 19 éves Belgiumban született franciát, és az első szezonjában kezdőirányítót csinál belőle? Antonio Daniels lesz a cseréje? Most komolyan? És a legkevésbé sem szimpatikus, de rengeteg gólpasszt adó Avery Johnsonra nincs szükség? De hát ő van Robinsonnal az egyik kedvenc NBA-jelenetemben:

Basszus, igaza volt

Popovichnak rohadtul igaza lett, majdnem mindenben. 2003-ban is bajnok lett a Spurs-szel, a kedvencem bajnoki címmel vonulhatott vissza. Bravo, Duncan két MVP-címe is igazolja, hogy nem volt olyan rossz választás. Viszont az akkor szokásos európaiakkal (ne haragudjatok, Manut is európainak nevezem most) szembeni kételkedés megvolt picit Parker és Ginobili miatt. Olyan hosszú távon nem építhet rájuk – vélekedtem. Aztán mi lett? Ginobili 2005-re, Tony Parker 2006-ra All-Star lett, és ők ketten 2018-ig a tolták fáradhatatlanul a Spurs szekerét. Basszus Popnak igaza volt, már megint, szép munka, csúcsra járatta a fiúkat, 2005-ban, és 2007-ben is bajnoki címet ünnepelt San Antonio. Duncan, Parker, Ginobili, illetve még Bruce Bowen, aki a kőkemény védekezés és sarokból eleresztett triplák mestere volt az a négy játékos, aki mindhárom menetelés részese volt. Nem is olyan rossz edző,

kilenc szezon alatt négy bajnoki címet tudott nyerni, kiderült hogy tud csapatot és csapat körüli kultúrát építeni.  Ráadásul minden játékosa ódákat zeng róla, ami egy kivételes erény.

Az örökifjú dinasztia

2007-re Duncan szépen lassan 31 lett. Mi legyen most? El kellene gondolkozni a jövőn. Az állandósság lehet a megoldás? Az lett, összesen 14 évet játszott együtt a Tres Amigos, és 61 százalék volt a legrosszabb győzelmi mutatójuk (50-32, 2010-ben). Mind a hárman imádták az edzőjüket, és ezt nem féltek elmondani akkor sem, amikor még együtt játszottak Pop keze alatt.

És épp a kiegyensúlyozottság, az elért jó eredmények az okai annak, hogy a csapat nem tudott a 18. helynél előbb draftolni több mint 20 éven át. Ezért kellenek fantasztikus megfigyelők, olyan scoutok, akik mindig kiszúrják a tehetségeket. Itt egy kalapemelés jár R.C. Bufordnak is. Az 1997-es 1/1 óta (Duncan) 2018-ban draftol legelőrébb a Spurs, a 18. helyen (Lonnie Walker). Maximálisan elfogultan el kell mondanom, hogy 2011-ben fogtak még egy csiszolatlan gyémántot Hanga Ádám személyében, és vétek volt Európában hagyni, de ez legyen a magánvéleményem. Viszont azóta, hogy beleszerettem Popovich főztjébe (2003), ez az egyetlen rossz döntése volt szerintem. Aldridge “San Antonióra nevelésében”, amivel kapcsolatban ő maga mondja azt, hogy hibázott, véleményem szerint csak ő nagyítja fel.

George Hill Indianába cserélése kellett ahhoz, hogy egy 15. helyen draftolt rookie is legyen a csapatban, Kawhi Leonard. Szerintem csak ő látta azt, hogy egyszer az a srác több lesz egy jól védekező játékosnál…és hát ugye, sokkal több lett.

Az eredmények ismertetésénél ki ne hagyjuk, hogy ez a Duncan-Parker-Ginobili-Leonard négyes NBA-döntőbe jutott 2013-ban is, de a Heat megállíthatatlan volt. A 30 feletti srácok elbukták az utolsó esélyt a bajnoki címre, de nagyon szép munkát végeztek, hogy eljutottak idáig. Ray Allen pedig tett róla, hogy itt legyen vége a történetnek –  gondoltuk sokan. Duncan 37, Ginobili 36, Parker pedig 31 lett 2013-ban, talán senki nem gondolta komolyan, hogy 62-20-as alapszakasz után, ismét döntőbe jusson ez a csapat, és visszavágjon az egy évvel korábbi fiaskóért. De megcsinálták, és Leonard a döntőre szupersztár-státuszba lépett, az MVP-címmel együtt ő kapta meg a stafétabotot is.

Csúcsok, csúcsok

Aztán 2016-ban, Duncan búcsúszezonjában, már LaMarcus Aldridge-dzsal is kiegészülve ért el franchise-rekordot jelentő 67 győzelmet, ami bőven ligaelsőséget jelenthetett volna, ha addigra nem áll össze a Golden State Warriors 73-9-es csapata. Sőt, 2016-17-ben ezt majdnem sikerült megismételni (61-21), már Duncan nélkül, de Pau Gasollal. Kawhi Leonard MVP-státuszú játékossá vált.

A tündérmesének akkor lett vége, amikor Kawhi Leonarddal – a mai napig sajnos hivatalosan ki nem mondott okok miatt – megromlott a viszony, és ezen Popovich mester sem tudott segíteni,

azonban legjobbja nélkül is rájátszásba vezette a mester a csapatot, zsinórban 21. alkalommal. Ha ez idén is sikerülne, a Spurs beállíthatná a vonatkozó NBA-csúcsot. Ettől függetlenül kiderült, hogy a San Antonio Spurs történetét sem a Grimm-testvérek írják.

Azonban 2018-ban nagyon sok változás történt a klub háza táján, lezárult az a korszak, aminek egyetlen hírmondója Gregg Popovich maradt, Tony Parker a Charlotte Hornetshez került, Manu Ginobili visszavonult, Kawhi Leonard pedig kierőszakolta/vagy vele kierőszakoltatták, hogy a Toronto Raptorshoz cseréljék DeMar DeRozanért. De Popovich az új feltételek mellett is tud tartást adni a Spursnek, a kezdeti nehézségek után összeállt a játék, és az Oklahoma City Thunder elleni pokolian jó meccsel a tanítványok 25-18-ra javították a csapat mérlegét.

Az 1222-ik győzelmével a tréner feljött a legeredményesebb edzők örökranglistájának harmadik helyére (ez az apropója ennek az írásnak), Jerry Sloant előzte meg, már csak Don Nelson és Lenny Wilkens előzi meg.

22. teljes szezonját tölti a Spursnél, 1996. deceber 10-én vette át a csapatot, a második leghosszabb ideje hivatalban lévő edző, Erik Spoelstra 2008. április 28. óta irányítja a Miami Heat-et, tehát mikor őt szerződtették, Popovich már megnyert négy bajnoki címet a Spurs-szel. Ám összesen öt van neki, az alapszakasz meccseinek 68,6 százalékát megnyerte a csapat. A 96-97-es számára csonka szezonon kívül 57,3 százalék volt a legrosszabb győzelmi mutató, amit elért teljes idényben (2017-18). Ezek elképesztő számok. De az igazán elképesztő az a kultúra, amit ez alatt a hosszú idő alatt felépített Texasban. És

ezt a korszakot, ami 1996. december 10. óta tart, évek múltán nem David Robinsonról, nem Tim Duncanről, nem Tony Parkerről, nem Manu Ginobiliről és nem is Kawhi Leonardról fogják elnevezni majd a klub históriás könyvében, hanem az edzőről, Gregg Popovichról.

A pályán kívül is legenda

Már ez az eredménysor elég volna ahhoz, hogy tiszteljem Gregg Popovichot, de ezalatt az idő alatt kiderült róla, hogy elképesztően jó edző, imádja a játékosait, okos, és fantasztikus humora van, amit csak akkor vet be, ha nagyon kell. Kevés olyan mester van, akiről azt állítják, mellette nem csak jobb játékosok, de jobb emberek is lettek, de Gregg Popovich pontosan ilyen. A Craig Sagerrel való vívódásaik, és a riporter betegsége utáni reakciói is mutatják, hogy egyrészt van humora, másrészt remek ember:

Milyen jó fej volt már akkor is, amikor Szaniszló Csabinak is azt üzente egyszer, hogy viselkedjen?

Mindenki – talán csak Dennis Rodmant leszámítva – elismerően, csodálattal beszél róla, a cikkben megemlített játékosok kivétel nélkül, Steve Kerr (aki volt játékosa, és a Golden State Warriors vezetőedzőjeként most ellenfele) egyszer arra tett javaslatot, hogy legyen Popovich az Egyesült Államok elnöke.

És valójában ahogyan felszólal őszintén Donald Trumppal szemben, ahogyan kiáll szociális kérdésekben, és amilyen okosan beszél, azt mondom én is, hogy remek elnök lehetne belőle, ha egyszer kipróbálná magát. Az sem kis dolog, hogy ő nevezett ki az NBA történetében előszőr nőt főállású segédedzőnek Becky Hammon személyében. Továbbá többször is jótékonykodásra, segítségnyújtásra szólította fel az embereket.

Pop, nem kedveltelek, de most már nagyon imádlak.  Bízom benne, hogy még megelőzöd Lenny Wilkenst és Don Nelsont is!