Maradona-Matthäus 1-1 a vb-döntőkben

Rochy Zoltán avatar Rochy Zoltán 2020. 04. 03. 22:52    
Olvasási idő: 5 perc

Mottó: a szerkesztő is lehet sportőrült. A futballvébék történetének leggyakoribb párosítása a (nyugat)német–argentin, összesen háromszor csapott össze a World Cupért a két válogatott. Az első kettő egymást követő tornákon történt, 1986-ban és 1990-ben. Mindkettőn "hazai" győzelem született, már ha a fogalmat kontinentálisan értelmezzük: (Latin)-Amerikában a (latin-)amerikai, Európában az európai csapat első számú futballzsenije vehette át a trófeát – Diego Armando Maradona és Lothar Herbert Matthäus...

A kis zseni a legnagyobb (becsű) trófeával (Fotó: Getty Images)

MUNDIAL ’82

A két korszakos futballista – ha minden stimmel és egy találkozó sem maradt ki az összegzésből – tíz alkalommal szerepelt azonos mérkőzésen. Először egy argentin–német barátságos (ma felkészülésinek mondanánk) meccsen 1982 májusában, amely Buenos Airesben 1–1-gyel ért véget. A spanyolországi vb-n mindketten részt vettek ugyan, de elkerülték egymást. A középdöntőben a németek egy másik világbajnokkal, Angliával és az akkor még csak egyszeres Európa-bajnok spanyolokkal voltak egy csoportban, ahonnan egy szűk győzelem és egy gól nélküli remi elég volt az elődöntőhöz. Az argentinok azonban a szenzációs brazil (ma úgy mondják: minden idők legjobb, nem világbajnok selecaója) és a későbbi aranyérmes olasz csapat útjába kerültek, ahonnan ki is estek. Az akkor már világsztár Maradona a brazilok elleni kiállítással, a nála szűk félévvel fiatalabb Lothar meg ezüsttel búcsúzott, de az csak statisztikailag volt az, nem sokat tudott hozzátenni a Nationalelf teljesítményéhez. Jupp Derwall csupán két csoportmeccsen küldte pályára, a Chile elleni 4–1-en és a minden vb-k egyik legnagyobb „bundájának” tartott, gijóni Ausztria elleni 1–0-on, mindkétszer csereként, együttesen csupán 73 percnyire.

MUNDIAL ’86

Második találkozásuk már az első világbajnoki döntő volt válogatottjaik között.

[Személyes közbevetés 1.
Ehhez a döntőhöz már „közöm volt” – nem is kevés. Magam írtam az akkori sportnapilapban a „kopfot”, azaz az alapadatokat – helyszín, nézőszám, játékvezető, partjelző, összeállítások, gólszerző, sárga lapok, szögletarány – , valamint az argentinok egyéni bírálatát a finálé tudósításában, természetesen itthonról, tévéközvetítés alapján. Ez annyira bevett gyakorlat volt akkoriban, hogy a hó végén bemutatandó teljesítményfüzetünkbe beragasztandó cikkek közt ez is szerepelt. Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy a vb-meccstudósítások kilencvenöt-kilencvennyolc százalékát hármasban produkáltuk akkori „valódi” rovatvezetőnkkel, Török Péterrel, Skrapits Laci  barátommal és kollégámmal – akivel már akkor 11 esztendeje ismertük egymást, évfolyamtársak voltunk az egyetemen – , velük alkottunk érdemben a lap nemzetközi rovatát nyugdíjas kollégánkkal, Niszkács Laci bácsival „megtámogatva”, aki pedig az összes élő szláv nyelvet beszélte. Az az emlegetett 95-98 azért nem száz százalék, mert a döntőn „besegítettek” a magyar futballrovat munkatársai is. Ez a kis fátyolellebbentés talán nem kegyeletsértés, a lapot ugyanis legmagasabb szinten Király Ferenc főszerkesztő, Gyenes J. András, az egyik helyettese és Borbély Pál, akkori labdarúgórovat-vezető képviselte. Közülük már csak Bandi van köztünk, de aligha bánták, hogy olyanok írtak a „nevükben”, akik már esztendők óta igen behatóan foglalkoztak a nemzetközi labdarúgás napi történéseivel…]

Szóval, a finálénak akkor még nem volt igazi esélyese, a könnyebb ágon talán mégis az argentinok érkeztek, akiknek a csoportkör után a smirgli érdességű urukon  (őket korábban sosem győztek le vb-n), az angolokon (Maradona „Isten keze gólja” és csodaszólója), valamint a belgákon kellett átverekedniük magukat, míg a németeknek  Marokkó (csak Matthäus 88. perces bombájával sikerült nyerni), a házigazda Mexikó (11-esekkel kicsikart továbbjutás) és a regnáló Európa-bajnok Franciaország jutott ellenfélül. A döntőn praktikusan egymás ellen játszott a két klasszis, az akkor 8-as mezben játszó (Magathé volt a 10-es) németnek kellett (volna) semlegesítenie az „isteni Diegót”.  Csak félig-meddig sikerült. Az első argentin gól előtt éppen Lothar szabálytalankodott Cuciuffóval, a beívelt szabadrúgáskor (a Népsportban a minizseni ellen történt a fault és ő is adta be, valójában Burruchaga ívelt) ő alkotta az „egyszemélyes sorfalat”. A másodikhoz Diegónak sok köze nem volt, ott csak Enriquének passzolt (a sportlapban Giustinak), aki Valdanót ugratta ki. A győztes találat előtt azonban szem elől tévesztette „emberét”, három méterről nézte, amint Maradona tökéletes passzal indítja Burruchagát, aki hibátlanul verte meg egy az egyben a kapujából kirohanó Schumachert… Idézek akkori önmagamtól: „A pálya közepének két kulcsembere közül Burruchaga is kitűnően játszott, jó labdákat adott és övé a döntő gól dicsősége is. Az »isteni« Diego Maradona most is azt játszotta, amire szükség volt: két, néha három védőt is lekötött, és a legdöntőbb pillanatban zseniális labdával ugratta ki Burruchagát.”

Az első vb-döntő két csapatkapitánya: az “isteni Diego” és az akkor már kétszeres aranylabdás, egyszeres vb-ezüstérmes Karl-Heinz Rummenigge (Fotó: Getty Images)

A két szupersztár legközelebb két, fél éven belül lejátszott barátságoson játszott egymás ellen: 1987 decemberében Buenos Airesben, 1988 áprilisában a berlini Olimpiai Stadionban egyaránt a házigazda nyert, utóbbin éppen Lothar góljával. Aztán következett az az egyetlen mérkőzés, amelyen nem egymással szemben, hanem egymás mellett játszottak: egy harmadik korszakos zseni, Platini búcsújátékán ők alkották a világválogatott középpályájának közepét a franciák elleni gálamérkőzésen 1988 májusában Nancyban. Lothar szerezte a World XI első, a Diego helyére beálló Enzo Francescoli a második gólját a 2–2-re végződő találkozón.
Aztán Matthäus is a világ akkori elitligájába, a Serie A-ba szerződött Milánóba, Maradona akkor már ötödik idényét játszotta Nápolyban. A következő öt egymás elleni fellépésük közül négy az olasz élvonalban egy gól nélküli döntetlent és három „gólos”, egyik fél javára eldőlő 90 percet hozott 1989 januárja és 1990 decembere között. Az Inter két milánói 2–1-es győzelméből a német mindkétszer góllal vette ki a részét, először a győztes, másodikra a vezető találatot jegyezte. Az egyetlen, persze hazai Napoli-siker főszereplője meg az argentin volt, aki csapata győzelmet véglegesítő, második gólját szerezte.
Közben azonban szembe szálltak második világbajnoki döntőjükön is…

MONDIALE ’90

Két főszereplőnk a Stadio Olimpico fináléja előtt (Fotó: wikipedia/it. mondiale90)

1990. július 8-án, négy évvel és 9 nappal a mexikóvárosi csata után a Stadio Olimpicóban ugyanaz a két válogatott futott ki a világbajnoki fináléra a római Stadio Olimpicóban. Persze, teljesen megváltozott összetételben. Mindkét együttesben csak három hírmondó maradt Mexikóból. Az argentinoknál Oscar Ruggeri, és a döntő gól két főszereplője, a németeknél Matthäuson kívül az első döntőn a német szépítő gól előtt Rummeniggét fejessel helyzetbe hozó Thomas Berthold és az Aztékban csereként beállva egyenlítő Rudi Völler. Itt az előzmények alapján a németek számítottak inkább favoritnak. A csoportkörben kirobbanóan futballoztak a jugoszlávok ellen (4–1), majd tönkreverték az Arab Emírségeket is, s végül csak a 91. percben könnyelműen bekapott Rincón-gól fosztotta meg őket a százszázalékos mérlegtől. A nyolcaddöntőben aztán szédületes rangadón múlták felül az Európa-bajnok hollandokat, 2–­1-gyel visszavágva a két évvel korábbi Eb-elődöntő hazai 1–2-jéért, utána viszont már nem szereztek akciógólt. A negyeddöntőben Matthäus 11-esével gyötörték túl magukat az emberhátrányban küzdő cseh „és” szlovákokon (a tornán hivatalosan még CSSZSZK néven küzdött a válófélben lévő államalakulat csapata), majd egy öngóllal (Brehme szabadrúgása után erősen irányt változtatott Parkeren a labda) szereztek vezetést, a Lineker-egyenlítést követően pedig a 120 perc után 11-esekkel gyűrték le az angolokat. Az argentinok viszont „vért izzadtak” a döntőig. Csak csoportharmadikként vergődtek tovább, a rájátszásban megverték 1–0-ra minden idők egyik leggyengébb brazil vb-csapatát, ám utána csak 11-esekkel ejtették ki Jugoszláviát egy olyan meccsen, amelynek 120 percéből 90-et emberelőnyben játszhattak. Utána viszont -előnyöst követően emberhátrányos remi következett az olaszok ellen, igaz, Giusti pirosa miatt „csak” 17 percet kellett kihúzniuk a 11-esekig, amelyben ismét a zseniális Sergio Goycochea „alkotott”. (A kapus nem Pumpidónak a nyitómeccsen elkövetett potyája, hanem a szovjetek elleni sérülése miatt került a háló elé, de aztán döntő érdemeket szerzett.) A nápolyi csata volt talán az egyetlen a vb-k történetében, amelyen a hazai csapat ellen legalább annyian szurkoltak, mint érte. „Természetesen” a zseniális Maradona miatt, akit a San Paolo népe valóságos félistenként tisztelt.

A döntőn aztán nem jutottak el a sok tizenegyesig – egy is eldöntötte a küzdelmet. Igaz, Sensini szabálytalanságáért Völler ellen nemcsak az argentinok, hanem sok más szurkoló, szakértő sem adott volna büntetőt – de a síp Codesal mexikói bíró szájában volt,  ő pedig belefújt és a 11-es pontra mutatott. A lövést némi meglepetésre nem a csapatkapitány Lothar, hanem a még biztosabb lábúnak – és higgadtabbnak – számító Andy Brehme vállalta magára. Be is rúgta, ő lett a vb-döntők története első egygólos meccsének a gólszerzője. (Aztán négy évvel később eljutottak a nulláig is az olaszok és a brazilok, s azóta akadt még két egygólos finálé is, amelynek eldöntője Andrés Iniesta, illetve Marco Götze lett – Brehmével ők hárman mondhatják el magukról, hogy egygólos World Cup-végküzdelmet döntöttek el.)

[Személyes közbevetés 2. Ezt az német-argentint már másik minőségben asszisztáltam végig. A sportnapilapot már Nemzeti (Nép)sportnak hívták, főszerkesztőként Szekeres István jegyezte, Skrapa barátommal már az olvasószerkesztői szoba lakói voltunk. A döntő napján éppen Subert Zoli bácsival mi ketten voltunk az ügyeletesek – a napi újság „kulcsembereit” akkoriban külön keretesben tüntették fel a záró oldalon – , Laci meg a vb anyagainak többségét olvasta szinte mindennap. Azóta 30 év telt el, de közel két és fél éve az a kapcsolat is megújult, ismét egymást „boldogítjuk” a ma már Nemzeti Sportnak hívott újság javítgatása közepette alkalmanként.]

A Matthäus­-Maradona „párviadalt” tehát „számszakilag” Lothar nyerte meg, több vb-érme van, nyert kontinensbajnokságot is, míg Diegónak nem volt szerencséje a Copa Américákkal. Van aranylabdája is, igaz, azt Maradona nem is nyerhette el, mert akkoriban még tiszta európai díj volt az év végi sportújságírói ankét. Egymás elleni mérlegük is minimálisan a németnek kedvez. Mégis futballkörökben ha mondjuk minden idők három legjobb játékosát kellene kiválasztani, az argentin zseni tíz potenciális „szavazóból” tíznek jutna az eszébe, a jó Lothar meg legfeljebb ha kettő-háromnak, s azok is alighanem németek lennének…

Kapcsolódó

Két nagy finálé a két nagy M-betűssel

Világbajnoki döntő
ARGENTÍNA–NSZK 3–2 (1–0)
1986. 06. 29., Mexikóváros, Azték-stadion, 114 800 néző. Vezette: Romualdo Arppi Filho (brazil).
Argentína: Pumpido – Cuciuffo, Brown, Olarticoechea – Giusti, Ruggeri, Enrique, Batista, Burruchaga (Trobbiani, 89.), Maradona – Valdano.
NSZK: Schumacher – Berthold, Jakobs, Kh. Förster, Briegel – Matthäus, Brehme, Magath (D. Hoeness, 61.), Eder – Rummenigge, Allofs (Völler, 46.).
Gólszerző: Brown (23.), Valdano (56.), ., Burruchaga (85.), ill. Rummenigge (74.), Völler (82.)

Világbajnoki döntő
NSZK–ARGENTÍNA 1–0 (0–0)
1990. 07. 08., Róma, Olimpiai stadion, 75 000 néző. Vezette: Antonio Codesal (mexikói).
NSZK: Illgner – Buchwald, Augenthaler, Kohler – Berthold (Reuter, 73.), Hässler, Littbarski, Matthäus, Brehme –  Klinsmann, Völler.
Argentína: Goycochea – Serrizuela, Simón, Ruggeri (Monzón, 46.) – Sensini, Burruchaga (Calderón, 53.), Troglio, Basualdo, Lorenzo – Dezotti, Maradona.
Gólszerző:  Brehme (85. – 11-esből)
Kiállítva: Monzón (65.), Dezotti (86.)

Cookie beállítások