Egy amerikai zseni, aki Putyin haverja is lett – Roy Jones-portré

„Ha Tysonnal bokszolhatok, nem érdekel, ha nem övért megyünk. Tyson egy legenda. Sohasem álmodozhattam arról, hogy egyszer majd nehézsúlyú világbajnok leszek, de az lettem, akkor most a csúcson miért ne bokszolhatnék Tysonnal?”

Több mint tizenhat év és némi „helyváltoztatás” (főhősünkre sok mindent lehet mondani, de hogy most lenne a csúcson, azt nem) után azért csak összejön Roy Jones Junior boksszal kapcsolatos talán utolsó álma. November 28-ról 29-re virradóra összemérheti az erejét Mike Tysonnal. Öv lesz (kettő is, mindketten kapnak egyet-egyet a WBC-től, az eredménytől függetlenül), két egykori nehézsúlyú király csap össze, csak immár nem úgy, mint a harmincas éveikben járó klasszisok, hanem mint 51 (Jones) és 54 éves (Tyson) veteránok.

2005-ben egy Tyson-Jonest nagyobb felhajtás kísért volna, mint a nem is olyan régen lezajlott Floyd Mayweather-Manny Pacquiao mérkőzést, úgy 40-40 millió dollárért bokszoltak volna,

csakhogy Antonio Tarver nem egészen két menet alatt szertefoszlatta a csodameccsről szőtt álmokat. T. K. O.-val nyert Jones ellen, így neki, meg Tysonnak úgy jó másfél évtizedig kellett várniuk egymásra, és most „csak” annyi a feladatuk, hogy visszahozzanak valamit a profi bunyó hőskorából vagy szépségéből, kinek hogyan tetszik.

Ha valakik, ők még képesek lehetnek rá. Ahogyan az egyik amerikai bokszportál fogalmazott, az ökölvívással kacérkodó fiatalokba ma a többség a „következő Mike Tysont” vagy a „következő Roy Jonest” szeretné belelátni. A nyers erőt vagy a kiszámíthatatlan zsenialitást. Jones például tényleg géniusz volt, akinek nem csupán a Tarver támasztotta nehézségekkel kellett megküzdenie karrierje során. Gyerekkorában általában első ránézésre egyenlőtlen harcokat vállalt be.

„Mindig is nálam nagyobbakkal akartam verekedni. Az apám nagyobb srácok ellen küldött be a ringbe. Az első ellenfelem hat és fél kilóval volt nehezebb nálam” – mesélte erről az időszakról.

Megállta a helyét, olyannyira, hogy idővel amerikai válogatott lett, majd 19 évesen tagja lett a szöuli olimpiára utazó válogatottnak. Nagyváltósúlyban (akkor 71 kg volt a súlyhatár) a döntőig végigverte a mezőnyt, szovjet, majd brit (Richie Woodhall, a WBC későbbi nagyközépsúlyú világbajnoka) rivális legyőzésével lett döntős, ahol

a hazai színekben versenyző Pak Szi Hunt is leiskolázta. Legalábbis a döntő többség szerint. Leszámítva három gazembert, fájdalom, ők éppen pontozók voltak a meccsen.

A magyar és a szovjet bíró ugyan 60:56-ra Jonest látta jobbnak, az uruguayi és a marokkói csaló a dél-koreait, míg a harmadik semmirekellő döntetlen mellett Pakot jelölte meg agresszívebbnek, így neki adta a sikert. A bohózat miatt változtatták meg a pontozási rendszert az amatőröknél, Jonest a torna legjobb bokszolójának járó Val Barker-díjjal próbálták kárpótolni, de az aranyat nem adták oda neki. „Amikor volt az a problémám Dél-Koreában, odamentem egy tolmácshoz, akinek a segítségével szembenézhettem a sráccal, akivel küzdöttem. Megkérdeztem tőle, hogy szerinte megnyerte-e a meccset. Azt mondta, nem. Akkor megnyugodtam” – árulta el később RJJ.

Jöhetett a profi korszak, már az elejétől nagy elvárásokkal, hiszen általános vélekedés volt, miszerint Sugar Ray Leonard óta ő a legnagyobb „természetes” tehetség a ringek világában.  Az első 17 meccsét ennek megfelelően K. O.-val vagy T. K. O.-val nyerte meg, nyolc menetnél többet senki ellen sem töltött a kötelek között. A 22. fellépésén pedig jöhetett az első világbajnoki címmérkőzés, „éhgyomorra” egy későbbi ugyancsak korszakos legenda, Bernard Hopkins ellen.

Az ellene aratott pontozásos sikerrel az IBF középsúlyú világbajnoka lett, hogy aztán később nagyközépsúlyban, félnehézsúlyban és a királykategóriában is csúcsra érjen, és mindössze egy Montell Griffin elleni diszkvalifikáció (szanaszét verte a riválisát, csak mivel a térdelő ellenfélre is rásózott vagy kettőt, leléptették) csúfította a mérlegét. Amikor 2003 elején John Ruizt pontozással megverve a WBA nehézsúlyú világbajnoka lett, Bob Fitzsimmons 106 éves bravúrját ismételte meg, előtte ő volt az utolsó, aki középsúlyban és nehézsúlyban is világbajnok tudott lenni.

„Nem én vagyok a világ legdurvább fenegyereke. Nem vagyok superman. Nem is akarok Mr. Nehézfiú lenni. Én vagyok a világ egyik legaranyosabb fenegyereke. Te most egy kib…tt géniusszal beszélgetsz” – mondta a pályaívéről egyszer egy újságírónak. Ha esetleg a zsenijében bárki is kételkedne, nézze meg gyorsan a Glen Kelly elleni kiütését:

Csak éppen az utolsó nagy történelmi tette, a Ruiz elleni sikere után a teste megbüntette. Bőven több mint tíz kilókat fel- és ledobálni nem lehetett büntetlenül. A Tarver elleni első csatáját még megúszta félnehézsúlyban, azt követően viszont sorozatban három vereséget szenvedett el (kettőt Tarvertől, egyet Glencoffe Johnsontól), és bár a későbbiekben Félix Trinidad, valamint Jeff Lacy személyében „elsősoros” bokszolót is megvert, karrierje érdemi része már lezárult. A második Tarver-meccstől napjainkig 17-8 a mérlege, előtte meg 49-1 volt, és az az egy is szabálytalanság miatti leléptetés volt.

De meglepetésre még akkor is jó volt, igaz, a ringen kívül.

Merthogy összehaverkodott Vlagyimir Putyinnal, minden oroszok atyjával, aki engedélyezte számára oroszországi gálák szervezését.

Csak amikor Enzo Maccarinelli 2015-ben fejre állította, a meccset tévén néző Putyin „kicsit” ideges lett, hogy új honfitársa (merthogy még állampolgárság is jutott neki) nem ezt ígérte…

Fotó: GETTYIMAGES

Most nem ígér semmit, viszont tiszteletnek és udvariasságnak nincs híján. Amikor például Tyson képességeiről kérdezték, így felelt: „Még mindig elképesztő az ütőereje, akkora, hogy Deontay Wildert leszámítva senkinek sincs ilyen a nehézsúlyban. Ha hat hónapig odafigyelne magára, komoly gondokat tudna okozni mindenkinek a nagyemberek között.” Hogy Jonesnak mekkorát, az egy hét múlva kiderül.

A Sport1-en november 28-ról 29-re virradóra élőben közvetítjük a Mike Tyson-Roy Jones Junior mérkőzéssel fémjelzett gálát.